Sápi Margit az Alföld közepéről ékezett Veszprémbe sok évvel ezelőtt, hogy aztán néhány év elteltével a Balaton mellé tegye át székhelyét, hogy ott fesse szüntelen a képeit. Veszprémre mégis a mai napig úgy gondol, mint az a város, ami olyan kulturális kisugárzással rendelkezik, ami szinte hívogatja a művészeket, hogy alkossanak, bontakozzanak ki itt. Legalábbis ő festőművészként így érezte, na, meg azt, hogy bár nem tősgyökeres veszprémi, mégis hamar befogadta az itteni közösség.Veszprémből aztán családi okok miatt először Balatonalmádiba került, ahol ugyancsak nem hagyott fel a festészettel, sőt inspirálóan hatott rá másik szerelme a Balaton. Jelenleg Ábrahámhegyen, a Badacsony lábánál él és alkot, viszont pénteken ismét visszajött Veszprémbe, hogy a Dózsavárosban kiállítsa képeit.
Ezek szinte kivétel nélkül Veszprémet, vagy a Balatont ábrázolják, hol naplementében, hol délutáni tündöklésben. Néhol csendes télies időjárásban, máskor a nyári napfény játékával.
„A művészet nem más, mint az érzelmek kifejezése” – mondta a megnyitón Fekete Emese, grafikusművész, miközben Sápi Margit művészetét méltatta. Ebben pedig tökéletesen igaza van, hiszen a festőnő olyan egyszerű képén, mint egy déli-parti sík látkép ábrázolásán is meglátszik az az aprólékos ecsetvonás, ami túlmutat a festészet tűpontos szabályain, valóban érzelem vezérelte a precíz vonásokat.
Sápi Margit szerényen a saját művészetét úgy nevezte, mint az egyszerű embereknek való festés. Viszont szerinte minden festménynek lelke van, ellentétben a poszterekkel, amik az otthonok falait sokszor eltakarják. Egy festményben benne van a művész tervezése, fáradozása, néha az újrakezdése. Sokszor hetek, hónapok munkája, ami ezután valakinek a falát díszítheti.
A dózsavárosi könyvtár falait most ezek a képek díszítik, Veszprémben ezen kívül pedig a belvárosi galériában lehet még találkozni velük.
