Több Balaton is létezik. Természetesen fizikailag csak egy: az a közel két köbkilométernyi víz Akarattyától Keszthelyig (még ha bizonyos Facebook-csoportokban tagadják is). Hanem ami megjelenik a szemünk előtt, amikor azt mondjuk: Balaton – az már sokkal szövevényesebb sztori.
Egyfelől ott él a kollektív tudattalanban egy látvány; az első, ami mindannyiunknak bevillan: az azúrkék vízen ringatózó hófehér vitorlások, a háttérben a Badacsony vagy a Tihanyi-félsziget (lám, már a plátói ideák országában is külön eszménykép jut a nyugati medencének, és külön a keletinek). Ez az ábrázolásmód az, amivel a Balatont már több mint száz éve azonosítjuk, ezzel próbáljuk eladni, ez az egy képbe sűríthető esszenciája a tónak.
Szőke Péter Jakab viszont egy másik Balatont akar megmutatni nekünk. Mert létezik egy másik is: ott lapul mindannyiunkban a közhely-Balatonnal szemben egy személyes Balaton is, ami csak a miénk, amit a mi emlékeinkből, a személyes nosztalgiánkból, gyermekkorunk homokvárainak sarából tapasztunk össze magunknak. Sajátságos multiverzum ez, látszólag mindegyik személyes buborékban ugyanazt találjuk, jobban szemügyre véve viszont kiderül, hogy nincs közöttük két egyforma.
Szőke Péter Jakab: Megálló idő (2021)
A sorban állás a lángosért, a delfines-csúszdás vízibicikli, a habokban örökre elmerülő napszemüveg, a tókerülő kerékpártúrák és a borteraszokon megélt naplementék, a gyerekeink nevetése és saját gyerekkorunk mozzanatai – ezekből állnak össze a személyes történetek, amik a maguk Balaton-képét élettelivé teszik. A jeleneteket pedig körbeveszik a díszletek: azok az elemek, amik a természetes környezetből és az épített közegből megkapaszkodnak az emlékezetünkben, és amelyek közé odaképzeljük magunkat. Szőke képein ezek a nyaralók, villák, amik mellett megannyiszor elmentünk, amiket mindannyian láttunk, némelyikre talán rá is ismerünk a festményein. Ezeket nem kell magyarázni, mert az épített örökség éppen olyan elidegeníthetetlen része a balatoniságnak, mint a vízfelület égboltot visszatükröző szürkéskék tömege, a Tihanyi-szorosban örök csiki-csukira kárhoztatott komp vagy az északi part dombjain megkapaszkodó szőlőskertek.
Szőke bemutatja a maga Balaton-univerzumát, képei mintha ablakok lennének a Papírkutya falain, amelyek egy nagyon egyedi, nagyon intim Balatonra nyílnak, ahol az előbb említett módon kerülnek egymás mellé jelenetek és díszletek: minden, ami fennakadt a megélés szubjektív szűrőjén.
A festő azonban nem arra hív minket, hogy az ő élményeiben fürdőzzünk. A kiállításmegnyitón elmondta, amit én magam is vallok mindenféle művészettel kapcsolatban: rajtunk, befogadókon múlik, hogy mit látunk meg, mit veszünk észre, mihez tudunk kapcsolódni, milyen asszociációk indulnak el bennünk. A jó mű feladata nem az, hogy megmondja, mit kell gondolnunk; a jó mű ismérve az, hogy gondolkodásra késztet, és így a végeredmény, a tanulság, az élmény, a mondanivaló bennünk keletkezik.
Ahogy az elején azt írtam, hogy nincs két egyforma Balaton-kép, mindannyiunk személyes megélése más; ugyanez igaz a festményekre is: nincs két ember, akiből ugyanaz a kép ugyanazt a hatást váltja ki. Szőke Péter Jakab a saját belső Balatonunkhoz csalogat minket, azt üzeni: ez az én világom, mutasd a tiedet! A következő hetekben a Papírkutyában látható kiállítása jó alkalom arra, hogy csatlakozzunk hozzá, és hogy a szürke, hideg télből egy kicsit előreképzeljük magunkat az élénk, színes, élettel teli nyárba.
