Ha nem is mindenkinek, de sokunknak az életében eljön a pillanat, amikor feltesszük magunknak a kérdést, vajon szerethetőek vagyunk? Néhányunk bőrét egész életünkben égeti a kétség, és sokakat belülről mar szét, anélkül, hogy észrevennék. Gyakran alattomosan megbújik a mélyben, elfedi a jelenlétét, miközben aláaknázza az életünket.
Így járt a Szerethető (Elskling – 2024, r. Lilja Ingolfsdottir) című norvég film főszereplője, Maria is, aki egyszer csak azzal szembesül, hogy férje – látszólag minden ok nélkül – válni akar tőle. Maria aztán a pszichológusa kanapéján önvizsgálatot tart, előkerülnek a hiányzó puzzle-darabkák, és összeáll a kép. Felismeri, hogy ő maga szabotálta a kapcsolatát, ellökte magától a férjét, mindezt tudat alatt, úgy, hogy észre sem vette, és közben mindenért a férfit hibáztatta. S ahogy az érzések mélyére ás, rátalál a probléma gyökerére: nem hisz benne, hogy őt lehet szeretni, retteg attól, hogy egy napon majd a párja is rájön az értéktelenségére, és elhagyja. Emiatt tolja el magától: ha túl közel engedné, alaposan megfigyelhetné őt – így viszont a félelem önbeteljesítő jóslattá válik.
A történetvezetést aránytalannak érzem: érdemes lett volna több időt fordítani a pszichológus rendelőjében zajló beszélgetésekre, mert így úgy tűnik, mintha a főszereplőnek egyetlen alkalom és egy kiadós alvás elegendő lenne a megvilágosodáshoz.
Ez nem így működik.
Különösen akkor nem, ha ennyire mélyen, alattomosan megbúvó önmardosás okozza a turbulenciát, ennek felismerése hónapok, ha nem évek munkájának eredménye, és az, hogy Maria több évtizedes tagadás és önámítás után egyetlen ülés, egyetlen óra alatt felfedezi magában ezeket az összefüggéseket, az elveszi a probléma súlyát.
Dicséretes, hogy az alkotók be akarják mutatni, hogy az önnön szerethetőségünk megkérdőjelezése miként bomlasztja a kapcsolatainkat, és rámutatnak arra is, hogy egy megtartó terápiás kapcsolat hogyan segít felismerni és helyrehozni, ami eltörött, de a gyógyulás varázslatos tempója hamis illúziókat kelt a nézőben. Persze értem, mindennek csak jelzés értéke van, nem lehet órákon át beszéltetni a szereplőket (amúgy de, lehetne; érdemes a HBO Max archívumából előkaparni a Terápia című sorozatot), de célravezetőbb lett volna legalább érzékeltetni az idő, a hónapok múlását, és méginkább: valóban több időt szánni a folyamatra.
Lilja Ingolfsdottir filmje sokunkat érintő problémát dolgoz fel, és összecsapottsága ellenére hasznos üzenetet hordoz. Közben pedig egy szerethető mozi, minden szereplője a hibáival együtt is szerethető, és bár talán túlzó elvárásokat ébreszt a nézőben a terápiás folyamattal kapcsolatban, mégis: ha csak annyit elér, hogy a pszichológus rendelője előtt állva a kanapét, és ne a kijáratot válasszuk, máris teljesítette a küldetését.
A filmet Veszprémben is láthatják az érdeklődők: február 2-án, vasárnap 17 órától vetítik a Fotonban.
