Petőfi Sándor a legmagyarabb költőnk, aki szegény poétaként vált az 1848-as szabadságharc ikonikus vezérévé. A segesvári csatában veszett oda fiatalon, mindössze huszonhatévesen.
Petőfi Sándorról ez az egyetemesen elfogadott nézőpont. Így tanítják általános iskolától az egyetemi katedráig. Pedig már egyből a családi háttere is sántít abban az összképben, amit a szegény költőlegényről megismertünk. Apja, Petrovics István jól menő vállalkozó volt a maga korában, vágóhidakat és kocsmákat üzemeltetett.
Petőfit pedig nem csak az ösztönös költői zsenialitás vezérelte, persze ha hinni lehet néhány kortárs költőnek, akik megemlékeztek róla. Ezek alapján a sors jó marketingérzékkel is megáldotta, amivel tökéletesen formálta a saját karakterét is arra a hősszerelmes, nemzeti érzelmű alakká, akit akkor és ma is ismer mindenki. Mindez persze nem cáfolja azt, hogy Petőfiben a hazaszeretet valóban egész életében tombolt, de például hiába írt bordalokat és szerelmes verseket, valójában a bort nem szerette – kérdés persze, hogy magát az italt nem, vagy csak a részegséget – és az udvarlással is hadilábon állt állítólag.
Petőfi Sándor A négy ökrös szekér című versének kézirata az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) - fotó: MTI/Soós Lajos
Az viszont már a puszta tények kategóriájába esik, hogy Petőfi ismert élettörténete 1849. július 31-én a segesvári csatában véget ért. Bár halálát senki nem látta, aki később leírhatta volna, és holtteste sem került elő sohasem.
Néhány történész nyughatatlanságát pedig éppen ennek a bizonyítéknak a hiánya táplálta és késztette őket, hogy felderítsék az igazságot Petőfi eltűnéséről.
Csakhogy folyamatosan falakba ütköztek. Ezeket pedig nem a Habsburg Birodalom állította már, és nem is a szabadságharcot leverő oroszok. A már-már összeesküvés-elméletbe átcsapó teória szerint a tudomány legfelsőbb köreiből nem szeretnék, hogy kiderüljön Petőfi Sándorról a teljes igazság. Már, ha van olyan egyáltalán…
1989-ben elindult Szibériába a Bajkál-tavon túli Barguzinba egy magyar expedíció dr. Kiszely István antropológus és Morvai Ferenc vezetésével. Tudományos útjuk megszervezését néhány szóbeszéd és megsárgult orosz levéltári dokumentum motiválta. Ezek egy bizonyos Alexander Stephanov Petrovics nevű orosz költőről szóltak, aki itt élt a távoli Bajkál-tónál. Költeményei még a helyi újságban is megjelentek, ezeknek a verselése pedig kísértetiesen hasonlított Petőfi stílusára. A nevéről pedig már ne is beszéljünk! Az erről a területről szárba szökkenő mendemondák arról meséltek, hogy Petrovics a távoli Európából származik, és egy háború hadifoglyaként kellett itt új életet kezdenie. Ezalatt az új élet alatt pedig menyasszonya is volt és gyerekei is születtek, akik állítólag kinézetre sokkal jobban tükrözték az európai emberek külsejét a szlávokkal szemben.
Petőfivel ellentétben Alexander Stephanov Petrovicsnak megvan a sírhelye. A sírfelirat arról árulkodik, hogy 1856-ban halt meg. (Ironikusan egy évvel korábban, hogy az oroszok elengedték az 1848-ben elhurcolt hadifoglyokat.)
A barguzini sír
Az 1989-es magyar expedíció elérte, hogy exhumálják a sírt, a fellelhető csontokat pedig elkezdték megvizsgálni. A bonyodalmak és érthetetlen dolgok pedig itt kezdődtek.
A csontvázon több olyan egyedi jelet is találtak, ami egybevág azzal, ahogy Petőfiről írtak a maga korában. Például a kiálló baloldali szemfog, vagy a balkezesség, de a deformálódott sípcsontok is betudhatók ennek az egyezésnek, ami a sok gyaloglás miatt alakulhatott ki.
Ezek viszont csak külső jegyek, amiknek vehemencia kérdése, hogy hiszünk-e, vagy sem. A valódi érdekességek a laboratóriumokban történtek, hiszen állítólag több ország tudósai is vizsgálták a csontokat, és amíg az amerikaiak egy női csontváznak azonosították, addig a kínaiak férfinek.
A Magyar Tudományos Akadémia az előbbinek adott igazat már a kilencvenes évek elején is, ezzel lezártnak tekintik azóta is az ügyet. Az expedíció tagjai viszont nem akartak ebbe belenyugodni és erőltették, hogy Petőfi anyjának, Hrúz Máriának a földi maradványaival vessék össze azokat, hogy minden kételyt eloszlathassanak a barguzini csontváz tulajdonosának személye körül. Csakhogy éppen ezzel egyidőben zárták le azt a temetőt renoválás címszó alatt, ahol Petőfi anyja is nyugodott, a felújítás után pedig már nem voltak a helyükön a csontok, így nem lehetett megcsinálni a DNS-vizsgálatot. Alexander Petrovics csontjait sem szállították Magyarországra, pedig az oroszok odaadták volna. „Nem kell a magyaroknak a saját Puskinjuk?” – állítólag ez is elhangzott akkoriban.
Hogy mi az igazság, az valószínűleg sosem derül ki, mint ahogy nem kell készpénznek venni minden információt sem, ami a Petőfi-expedícióval kapcsolatos. Az összeesküvés-elméleteket viszont éppen az táplálja, hogy minden esetben van egy kis igazságmorzsa bennük. Ebben az esetben több is. Hiszen az oroszok tényleg elhurcoltak több hadifoglyot Segesvár mellől. Alexander Stepanov Petrovics tényleg létezett. Ahogy az is tény, hogy az elhurcolt foglyoknak esélye sem volt a szökésre a távoli Szibériából, de az oroszok ezen felül még dezinformálták is őket. Mint például, hogy a szabadságharc elbukott, a magyar nemzet pedig, mint olyan megszűnt létezni, nincs hova visszamenni már.
Mindez persze ma már nem oszt és nem szoroz, de akkor mégis miért lengi körül a vélt összeesküvés a barguzini csontvázat? Vannak olyan nézetek, miszerint magyar nemzeti érdek, hogy ne derüljön ki, hogy valójában Petőfi nem halt meg a hazáért Segesváron, hanem Szibériában új életet kezdett. Szendrey Júlia emlékével a szívében, de új nőbe lett szerelmes, akitől gyerekei is születtek. Mindez pedig már nem illeszkedik bele abba az összképbe, ami megtestesíti azt a karaktert, aki a magyar szabadság első számú zászlóvivője.
Pedig, ha minden szava igaz is dr. Kiszely Istvánék feltételezéseinek, Petőfit akkor sem lehetne elítélni és azzal vádolni, hogy arcul köpte volna a magyar szabadság eszményét. A fent leírt viharos történelmi időszak, a dezinformálás, a kilátástalanság és földrajzi távolságok észszerűen bőven felmentenék ezalól.
Az már más kérdés, hogy a magyar néplélekben hogyan csapódna le az, ha történelmünk eme kiemelkedő alakjáról szóló eddigi tudásunkat felül kellene bírálni, és átírni a történelemkönyvekben is. Ebből a megközelítésből az akadémia csökönyössége is érthető: védeni a Petőfi-kultuszt, a magyar szabadság megtestesítőjének alakját, Petőfi halhatatlanságát.
