1990 óta nem adtak el annyi bakelitlemezt az Egyesült Királyságban, mint 2023-ban – írja a BBC december végén megjelent cikkében. A legkeresettebb albumok listáját a mindenféle rekordokat döntögető Taylor Swift vezeti, akinek rögtön három lemeze is bekerült a top tízbe (1989, Speak Now, Midnights), de a Fleetwood Mac, a Pink Floyd és a The Rolling Stones egy-egy klasszikusa is felkerült rá.
A bakelitek iránti növekvő kereslet nem teljesen újszerű (ráadásul egy olyan adathordozóról beszélünk, ami teljesen nem is ment ki a divatból): lassan két évtizede érezhető az emelkedés, amely a 2020-as években aztán rendesen begyorsult, köszönhetően az olyan 80-as, 90-es évek iránti nosztalgiát berobbantó alkotásoktól, mint a Stranger things vagy a Barbie. Ugyanakkor nemcsak a bakelitek jönnek vissza a forgalomba: a brit lemezkiadók és zenei cégek képviseleti szervének (BPI) sajtóközleménye szerint a kazetták eladása ugyancsak növekszik – tavaly a legtöbbet forgalmazott album ebben a formátumban Olivia Rodrigo Guts című nagylemeze volt.
Fotó: Mitchel Lensink on Unsplash
Mindeközben a filmes piacon is elindult a mozgás a retró adathordozók irányába. Christopher Nolan legújabb rendezése, az Oppenheimer nemcsak a mozikban robbant nagyot, de Blue-rayen is: a 4K-s Ultra HD verziót már az első héten elkapkodták a legnagyobb kereskedésekben, köztük az Amazonon, ami után a Universalnak az újranyomást kellett fontolgatnia. Ezen ugyan nincs olyan nagy csodálnivaló, ha figyelembe vesszük, hogy a DVD verzió három órányi extra anyagot tartalmaz, a retro formátum mellett szóló további indok azonban már sokkal érdekesebb.
Nolan maga is kiemelte azt, amire egyre többen jönnek rá: hogy a streamingelés nem egyenlő a birtoklással. Látszólag szuper dolog, hogy néhány ezer forintért cserébe filmek és sorozatok, illetve zenék egész tárházához juthatunk hozzá korlátlanul, bárhol és bármikor, valójában ezek a tartalmak csak addig elérhetőek számunkra, amíg a szolgáltató úgy akarja. Amennyiben a Netflix úgy dönt, hogy holnaptól leveszi a műsoráról a Ponyvaregényt, vagy Taylor Swift nem tölti fel többé albumait a Spotify-ra (ahogy azt 2014-ben egyszer már megtette), akkor könnyedén megeshet, hogy holnaptól egyszerűen nem tudjuk megnézni a kedvenc filmünket vagy meghallgatni a kedvenc zenéinket. Arról nem beszélve, hogy egyes alkotások eleve nem elérhetők a streaming oldalakon, vagy csak bizonyos országokban.
És van, aki úgy gondolja, neki ez nem éri meg.
Inkább költ összességében többet a fizikai formátumra, plusz a lejátszóra, de nem vállalja a kockázatot, hogy egy nap elveszik tőle azt, amit igazán szeret. Mert bár a DVD, a CD, a kazetta vagy a bakelit jóval drágább, ha egyszer megveszed, örökre a tiéd.
Ez az érv pedig úgy tűnik, még a rendkívül ökotudatos Z generáció számára is eleget nyom a latban, hogy a bolygó jövője miatti szorongást kicsit háttérbe szorítsa – hiszen valljuk be, a fizikai hordozók legyártása, a kazettákhoz, bakelitekhez szükséges anyagok beszerzése, illetve a forgalmazásuk nem kis terhet jelent a környezetre. De épp ez az: hogy a jó dolgok elvesztésének gondolata félelmetes. És a jó dolgok közé nemcsak a tiszta víz meg a levegő tartozik, hanem mindazok a kisebb-nagyobb dolgok is, amelyek a személyiségünk részei, az életünk darabkái, akár szó szerint.
„A tárgyak mindig is fontosak voltak az emberiség történelme során – mondja Nick Neave, a Northumbria Egyetem pszichológia tanszékének professzora. – Már a bronz korban bevett szokás volt, hogy a holtakat a személyes holmijaikkal együtt temették el, ezek ugyanis fontos érzelmi értékkel bírtak. A dolgok, amiket gyűjtünk és birtokolunk, tulajdonképpen a személyiségünk kiterjesztései: a DVD kollekciónk, a könyvgyűjteményünk, a ruhák, amiket hordunk, a zenék, amiket hallgatunk, mind-mind az ízlésünkről, az identitásunkról, a szellemiségünkről mesélnek.” Bizonyos fajta biztonságot adnak és növelik az önérzetünket, márpedig ez biztonság iránti vágy, az, hogy megmutathassuk, kik vagyunk, nem tűnt el a digitális korral és a minimalizmussal. Természetes, ha szorongást okoz az, hogy egy szempillantás alatt elveszthetjük az emlékeinket, a szeretett dolgainkat – márpedig a felhőben tárolt digitális fotókkal, zenékkel, filmekkel ez sokkal könnyebben megtörténhet, minthogy valaki betör hozzánk és elviszi a teljes DVD készletünket.
Fotó: Louis Laboratory on Pexels
Plusz az, ha valami kézzelfogható, ad egyfajta valódiság érzetet, egyfajta jelentőségteljességet: talán csak pszichológiai trükk, mégis más érzés előhúzni egy lemezt a kollekcióból, egy picit gyönyörködni a borítóban, feltenni a lejátszóra, odaigazítani a tűt a helyére és úgy belesüppedni a zenébe, mint egyszerűen megnyomni a lejátszás gombot Spotify-on, meg a Továbbot, ha nem tetszik az ajánlott szám. Egy világban, ahol a sok impulzus révén még a szabadidőnkben is folyamatos mókuskerékben pörgünk, és nehezen lassulunk le, hogy igazán élvezni tudjunk bármit is, ezek az apró rituálék egy kicsit mégis csak visszahoznak a normalitásba.
