A koncert előtt zizegett a tömeg, tömött sorok a pultok előtt, hőség, a ragadós embermasszában pedig nehéz elengedni magad. Ilyenkor minden várakozással töltött perc éveknek tűnik, és akaratlanul arra gondolunk, persze, hiszen egy Grammy-díjas díváról van szó, majd érkezik, amikor érkezik. Pedig Norah Jones minden, csak nem díva, legalábbis a szó pejoratív értelmében: szinte észrevétlenül jelent meg a színpadon, ült le a zongora elé, és amikor a hangja betöltötte a Historia Kertet, a tömeg egy emberként hallgatott el.
Volt ebben valami megmagyarázhatatlan varázslat, mert minden koncerten előfordulnak emberek, akik úgy érzik, életük minden apró mozzanatát ilyenkor kell részletesen és hangosan megvitatni a hátsó sorokban, de most egyszerűen úgy tűnt, az énekesnő hangja olyan érzéseket hoz elő mindenkiből, amelyeket helyettünk csak ő tudhat szavakba foglalni.
Norah Jones nem tölti ki üres fecsegéssel a dalok közötti szüneteket, mert olyan utazásra visz minket, ahol nincsenek köztes megállók, az érzelmi hullámvasútról leszállva csak egy visszafojtott sóhaj szakad ki belőlünk, amitől sokkal könnyebb lesz a lelkünk.
A csoda is ebben rejlik: hiába a hullámvasút, az csak bennünk érződik, a koncert maga egyenletesen halad előre, nincsenek drámai fordulatok, mindegy, hogy az énekesnő zongorán, elektromos gitáron vagy billentyűs hangszeren játszik, a hangja egyben tartja az előadást, semmi nem akaszthat meg minket. Nincsenek magasba emelt telefonok, mert nem a látvány, a show visz minket a hátán, hanem a saját megélésünk, amit lehetetlen is lenne csupán képekkel átadni annak, aki nincs jelen.
Soft rock, country, jazz dallamok egymásba simulva, Norah Jones arcát elnézve pedig úgy érezte magát az ember, hogy amire gondol éppen, aki eszébe jut a dalokról, amit átélünk – mintha az énekesnő is pont ugyanazt érezné, a tömeg pedig egyszerre rezdült vele minden hangra. Nem volt szükség párbeszédre közte és a közönség között, hisz' mindannyian egyre gondoltunk. Pontosan ezért a világ legmagányosabb embere sem érezte volna magát egyedül tegnap este, mert ugyan sokszor hangzatos közhelynek tűnhet, de a zene tényleg összeköt minket.
Amilyen hirtelen és egyszerűen érkezett a színpadra, úgyis távozott, nem volt őrült üdvrivalgás, valahogy nem is lett volna illő, csak a saját belső katarzisunk, csendben letarolva mindenkit.
A VeszprémFest 20 éves fennállásának méltó megkoronázása volt a koncert: egy olyan koronával, amely a királynék városához méltó visszafogott nemesacél. Akárcsak Norah Jones, aki a maga egyszerűségében tökéletes.
Come away with me in the night, come away with me and I will write you a song. Az énekesnő minden dalt nekünk és rólunk írt tegnap este, és szinte hallani lehetett, ahogy azok ütemére egyszerre dobbant minden szív. Aztán, ahogy a tömeg magához tért és hazaindult, szép lassan újra idegenekké váltunk.
