Gyerekként még úgy tűnik képesek vagyunk rá, hogy megéljük a pillanatot, biztos mindenki látott már totyogót, katicabogarat vizsgálni a fűszálon, elmélyedve, mintha a világ legfontosabb dolga lenne. Vagy kisgyereket pocsolyában tapicskolni hosszú percekig.
Felnőttként miért nem megy? El tud kopni az évek során egy velünk született adottság? Mindenki arra vár, hogy majd a diploma után, majd az előléptetés után, majd, ha felszedem azt a csajt, gyorsan túl leszek a hétköznapokon, de majd a hétvégén…
Mi értelme, ha mindenünk megvan,- vagy legalábbis sokkal több, mint rengeteg embernek ez is biztos - de fejben soha nem vagyunk ott, hogy ki is élvezzük? Lehet, hogy reggel lekésted a buszt, vagy elszakadt a kedvenc inged, de ha egész nap amiatt mérgelődsz, nem fogod észrevenni, hogy rád mosolyog a kávézóban a szép pultos lány, vagy helyes pultos fiú, akit két hete kinéztél magadnak.
Felvesszük a koncertet a telefonunkkal, nem táncolunk, nem énekeljük a kedvenc dalainkat, de később a közösségi médiában visszanézzük, hogy milyen jó volt. Az életünkkel ugyanezt csináljuk.
Nem lehet konstans pozitívnak és boldognak lenni, mert emberek vagyunk, nem robotok, - vagy bolondok - de ha nevetünk, nevessünk teli szájjal, ha sírunk, ne nyeljük vissza a könnyeket, ha süt nap, ne nyafogjunk, hogy melegünk van, mert télen megint fázni fogunk. Amikor a szerettünkkel vagyunk, ne másoknak pötyögjünk a mobilon, mert az első pillanatot mindenki ismeri, de az utolsóról sosem tudjuk, hogy mikor van.
A múlton rágódunk és a jövőtől rettegünk, és nem marad idő megélni a jelent a maga valójában, pedig ezek azok a napok, amire majd évek múlva nosztalgikus hangulatban tekintünk vissza.
