Egyre furcsábbnak hat, ha egy padon, egy váróban, egy buszon valaki csak ül, és kifelé néz. Nem görget, nem ír, nem reagál semmire, nem beszél, sőt, egyáltalán nem kommunikál. Csak van. Ilyenkor szinte automatikusan elindul a fejünkben valami értelmezés: fáradt, baj van, esetleg pszichopata. Mintha a nyugalom önmagában gyanús lenne.
Közben pedig ez az állapot régen teljesen hétköznapi lehetett. Félreértés ne essék, semmi bajom a digitalizációval. De az, hogy valaki csak ül és néz maga elé, nem volt külön kategória, nem kellett külön jelentést keresni mögé. Egyszerűen része volt a napnak: utazás közben, várakozás közben, két dolog között. Ma viszont mintha ez a „két dolog között” idő eltűnt volna, mert mindig van valami, ami kitölti: képernyő, üzenet, videó, görgetés. És ami nem ez, az feltűnővé válik.
Manapság egyre többet szegezik nekem a kérdést: mi a baj?, amikor pusztán csak magamba merültem, sőt, szinte tudatosan nem nyúlok rögtön a mobilhoz két elintézendő feladat között, mert inkább várom, mi jön belülről. Milyen érzések, gondolatok keringenek bennem, hátha nem az elalvás csendjében zúdul rám minden.
Ilyenkor a gondolatok nem egymásra reagálnak, hanem csak mennek tovább, haladnak a saját tempójukban, egy beszélgetés újrarendeződik fejben, egy nap eseményei leülepednek, vagy egyszerűen csak üresen marad egy kis idő. Már hogyha üresnek mondható az, ami nincs feltétlen kitöltve külső ingerekkel.
Az is érdekes, hogy ezt sokszor rögtön magyarázni kezdjük. Ha látunk ilyet, keresünk hozzá okot, mert a „semmi” valahogy nem illik bele abba, amihez hozzászoktunk. Pedig nem biztos, hogy kell hozzá történet. Csak egy ember, aki épp nincs bekapcsolva semmire, maximum belül.
