Előfordult már Önnel, hogy kitűzött maga elé egy komoly célt, telekürtölte vele a fél világot, de legalábbis az összes haverjának elmondta, aztán a végén nem lett belőle semmi? Ha igen, biztosan ismerős a kínos feszengés, amit az ilyen „túlbeszélt”, soha meg nem valósult terveket követő beszélgetések alkalmával érzett, miközben azt kívánta: bár soha ne beszélt volna róla senkinek. Akkor legalább az egója kisebb mértékben sérült volna.
A helyzet az, hogy ebben az esetben annak a kínos kis belső hangnak igaza van: bizonyos dolgokat jobb nem megosztani másokkal. A célok is ilyenek. Ám az ok nem feltétlenül a nyilvános felsülés elkerülésében keresendő, sokkal inkább az előre kiélvezett jutalomban.
Derek Sivers vállalkozó, a CD Baby alapítója 2010-es TED előadásában beszélt arról, hogy ha idő előtt beszámolunk ismerőseinknek nagy terveinkről, azok nagy valószínűséggel nem fognak megvalósulni. Ez azért van, mert ilyenkor tulajdonképpen előre kiélvezzük a sikert: elképzeljük, milyen csodás gratulációkban lesz részünk, mennyire büszkék lesznek ránk, szinte érezzük is az ezzel járó kellemes érzést. Mintha attól, hogy pusztán beszélünk róla, egy lépéssel közelebb is kerülnénk az álmunkhoz, mintha az már az identitásunk része volna.
Fotó: Socialcut/Unsplash
Csakhogy ilyenkor gyakorlatilag becsapjuk magunkat, állítják a pszichológusok. Az agyunk nagyon sokszor képes az elképzelt dolgokat valóságként beállítani, és tulajdonképpen ez történik akkor is, amikor a céljainkról mesélünk másoknak: az ő elismerésük gyakorlatilag egy „szociális valóságot” kreál, annak az illúzióját, mintha a kemény munkán már túl is lennénk, és nem lenne más dolgunk, csak elégedetten hátradőlve élvezni az eredményeinket. Érthető, ha innentől kezdve a motivációnk zuhanórepülésbe kezd, hiszen miért is legyünk motiváltak? A jutalom már a miénk. Persze csak képzeletben: valójában miközben előre iszunk a medve bőrére, a medve közelébe se kerülünk.
Jó példa erre a Wright fivérek és Samuel Pierpont Langley esete is. Bár Langley neve ma már senkinek nem mond semmit, a maga korában igazi nagyágyúnak számított: elismert fizikus, csillagász és repülőmérnök volt, a Smithsonian Intézet titkára, aki mögött fél Amerika ott állt, hogy sikeresen megtervezze az első működőképes repülőgépet. Langley gépe azonban felsült, míg a gyakorlatilag ismeretlen, ám sokkal keményebben és nagyobb elhivatottsággal dolgozó Wright fivérek megépítették az első irányítható, motorral hajtott repülőt, és ezzel bevonultak a történelembe.
Szóval, ha az identitásunkat formáló, nagy tervekről van szó, Sivers szerint jobb hallgatni. Vagy legalábbis úgy beszélni a terveinkről, hogy közben nem azonnali vállveregetésre gyúrunk, inkább megkérjük embertársainkat, hogy – akár némi negatív következményt kilátásba helyezve – motiváljanak bennünket, például finoman emlékeztessenek rá, hogy hátsón penderítenek, ha nem futjuk le a maratoni táv teljesítéséhez szükséges napi 5 kilométerünket.
Bár, azért halkan megjegyezném, szerintem van ennél jobb módszer is a motiváció fenntartására. Világgá kürtölni a céljainkat valóban nem a legokosabb lépés, és nem csak azért, mert ezzel olykor előre iszunk a medve bőrére. Hanem azért is, mert a túl sok fecsegéssel hajlamosak vagyunk túl nagy nyomást helyezni magunkra, elvégre is ciki lenne, ha netán kudarcot vallanánk – és ezzel a nyomással sokszor pont arra is ítéljük magunkat. Ehelyett célszerűbb a kezdet kezdetén átgondolni, miért fontos számunkra az a cél, mit ad hozzánk, és hogyan éreznénk magunkat, ha kényelemből vagy épp félelemből bele sem vágnánk, vagy félúton feladnánk. Néha a jutalmon túl célszerű kilátásba helyezni a veszteségeket is.
Nyitókép: Unsplash / Hannah Olinger
