Nemrég egy hetet töltöttem Anglia dél-nyugati csücskében, Cornwallban. A britek kedvenc hazai nyaralóhelye több szempontból is varázslatos, a lenyűgöző sziklás partok, az eldugott szörfparadicsomok és a magas napsütéses órák száma mellett azért is, mert hihetetlen kedvesek itt az emberek. Még alig érkeztem meg a szálláshelyemül szolgáló városkába, amikor az egyik helyi lakos kutyát sétáltatva szóba elegyedett velem egy laza „igazán szép esténk” van mondattal kezdve, a buszmegállóban kérdés nélkül segítettek, amikor nem találtam a menetrendben a Google szerint onnan induló járatomat, elköszönéskor pedig alap volt, hogy kellemes napot kívánnak (ez egyébként szinte mindenhol így van a szigetországban).
De a kedvencem az a fajta jófejség volt, amivel a buszokon találkoztam, sofőr és utas oldaláról egyaránt: itt nemcsak az a természetes, hogy felszálláskor köszönsz a buszsofőrnek, aki a jegyvétel idejére akár néhány kedves szót is intéz feléd – akár turista vagy, akár helyi lakos – és vica versa, de az is, hogy leszálláskor az utasok egytől egyig megköszönik a sofőröknek, hogy hazavitte őket!
Fotó: Aji Maulidio Indra Rukmana / Unsplash
Utóbbi egyébként nem egyedülállóan cornwalli szokás, én legelőször Észak-Hollandiában találkoztam hasonló figyelmességgel tavaly ősszel a helyi kisvárosokban és településeken csavarogva, ami már akkor teljesen levett a lábamról. De a belgiumi Gent buszsofőrjeit is a szívembe zártam, akik az éjszaka közepén, egy hosszú műszak után is voltak annyira gálánsak, hogy csak azután indultak tovább, miután meggyőződtek róla, biztosan odatalálok a szállásomra.
Mindez pedig elgondolkodtatott: mi miért nem gyakoroljuk ezt a szokást? Merthogy – mindenféle „bezzegnyugatozás” nélkül – valahogy nálunk tényleg nem túl gyakori, hogy köszönetet mondanánk egy idegennek, amiért elszállított bennünket A pontból B-be. (Mint mindig, tisztelet a kivételnek.) Miért is tennénk? „Ez a munkája, megfizettem a szolgáltatást, még szép, hogy elvisz” – gondoljuk. És való igaz, a másiknak ez a munkája. De ez még nem zárja ki, hogy egy kicsit is kedvesebbek legyünk. Mert lehet panaszkodni arra, hogy bunkók a buszsofőrök, de amíg a legtöbben csak úgy kezelik őket, mint egy gépet és annyit vakkantanak nekik oda, hogy „Pósfalvára egy egészet”, a helló/jó napot, kérem és köszönöm kifejezéseket pedig kifelejtik, vagy maximum addig jutnak el, hogy a bérletet felmutassák, addig ne csodálkozzunk, ha a másiknak nem görbül felfelé a szája minden egyes alkalommal, amikor egy utas felszáll. Persze az sem jogos, ha az ártatlanon csattan az ostor.
Fotó: Andrew Thornebrooke/Unsplash
És néha épp ez lenne a lényeg. Hogy időnként kiszálljunk a saját fejünkből és meglássuk a másik embert, aki ugyanúgy lehet frusztrált, akit ugyanúgy érhetnek sérelmek, és aki ugyanúgy örülne neki, ha időnként jutna neki néhány kedves szó.
Ami igazán nem jelentene akkora erőfeszítést, ellenben számos ajtót nyitna meg. Mert bármilyen idealistán is hangzik, de az ilyen apróságoknak igenis megvan az erejük, sőt, ahhoz, hogy jobb világot építsünk, épp az olyan alapokra lenne szükség, mint a tisztelet, az empátia és a mindennapi kedvesség. Szóval a következő alkalommal, amikor felszáll a buszra, mosolyogjon rá a sofőrre, leszálláskor köszönjön el tőle, a boltban kívánjon szép napot az eladónak, sőt, ha kedve szottyan, nyugodtan dicsérje meg a sorban előtte álló kézzel hímzett vászonszatyrát. És biztasson erre másokat is.
Nyitókép: Adam Nemeroff / Unsplash
