2022. január 25.
//
Pál névnap

Állandó mozgásban - szellemileg, fizikailag

2021. augusztus 5. 17:49
Veszprém Portré
Novics Jánossal beszélgettünk. Mi másról, mint az írásról, vagyis az életéről.

Régóta nem élsz már Veszprémben, talán hasznos lenne néhány szó magadról: hogyan kapcsolódsz a városhoz, mi az, ami Veszprémből neked megmaradt?

Bár idén tíz éve annak, hogy elköltöztem Veszprémből, mégis túlzás nélkül és őszintén állítom, hogy számomra a legmaghatározóbb város marad mindörökre. Igaz, csak hét éven át élvezhettem a vendégszeretetét, de nyugodtan kijelenthetem, hogy a legtöbb kulturális hatás ebben a városban ért, mind emberileg, mind szellemileg itt találtam meg önmagam. Számomra hatalmas élmény volt, hogy a kétezres évek második felében részt vehettem a város kulturális életében, publikálhattam különböző lapokban, könyvesboltot vezettem és megismerhettem Veszprém legjobb arcait, figuráit, a városi értelmiség szimpatikus alakjait. Jól éreztem magam ebben az enyhén mediterrán, a Balaton közelségének jegyeit magán viselő és közben hangsúlyosan művészeti irányultságú közegben.

Mondom ezt annak ellenére, hogy miközben a szellemi útkeresésemnek irányt adott és mérsékelt sikereket hozott, addig magánéleti szempontból tragikus bukásnak bizonyult. Ám én ezt visszatekintve szükségszerű fejlődéstörténetnek tekintem. Az, hogy most nem itt élek, tulajdonképpen csak a sors kaotikus és kedvezőtlen alakulásának köszönhető, egyéni traumák, döntések és viszontagságok szerencsétlen végeredménye, hiszen a mai napig nagyon szeretem Veszprémet. Éppen ezért, rendszeresen visszajárok ide, azóta is tartom néhány barátommal a kapcsolatot, és persze az sem elhanyagolható tény, hogy a közvetve-közvetlenül a családomat, a feleségemet és ennélfogva a kislányomat is Veszprémnek köszönhetem. Nosztalgiával tekintek vissza tehát a városra, amelybe némi keserűség is vegyül, hiszen nem tudtam úgy megoldani az életemet, hogy ide visszatérhessek. 

Hol voltál, mivel foglalkoztál az elmúlt tíz évben?

Nem titok, hogy Veszprémből 2011-ben megélhetési okokból Budapestre költöztem, ahol próbáltam folytatni azt, amit szeretek, egy darabig a fővárosban is könyvesboltot vezettem, aztán kipróbáltam magam az online kultúra területén, szerkesztőként dolgoztam egy országos magazinnál és az egyik budapesti rádióban. Végül a kislányom születése után túl zajosnak és zsúfoltnak éreztük már a fővárost, illetve a munkámban felmerülő nehézségek miatt is úgy döntöttünk, hogy elhagyjuk Budapestet és ismét a Balaton mellett telepedünk le, hogy önálló vállalkozásba kezdhessünk.

Milyen élmény volt a fővárosban dolgozni és melyek voltak azok a nehézségek, amelyek miatt végül Budapest elhagyása mellett döntöttél?

Budapesten kultúrával foglalkozni rendkívül koncentrált és kimerítő élmény, hiszen rengeteg hatás éri az embert, hihetetlen találkozásokban volt részem a legjobb művészekkel, sokat fejlődtem minden téren. De azért el is fáradtam. Ez egy kicsi piac, ahol a teljesítménykényszer és a verseny sokszor emberfeletti erőt igényel, és néha megtépázza az idegeket. A kulturális szféra az elmúlt öt-tíz évben jelentősen átalakult, új trendek és igények keletkeztek, és egyre kevesebb mozgásterem maradt az önmegvalósításra. Ráadásul kiderült, hogy a beszűkülő lehetőségek miatt egzisztenciálisan sem tudok hosszú távon megélni belőle, ezért határoztunk úgy, hogy szerencsét próbálunk vidéken. Az már más kérdés, hogy a vidéki terveink sem úgy alakultak, ahogy reméltem. 

Kép: Kovács Bálint / Vehir archivKép: Kovács Bálint / Vehir archiv

Nem sikerült megvalósítani, amit megálmodtatok?

Hát, az álmaimtól nagyon messze állunk. Fogalmazzunk úgy, hogy kissé naivan és tapasztalatlanul azt gondoltam, némi alaptőke befektetésével, tudással és szorgalommal egyéni vállalkozóként el tudok tartani egy családot, de azért ez nem ilyen egyszerű és adódtak olyan problémák, amelyekre nem számítottam. 

2019-ben jelent meg Hózentróger című köteted, amelynek Veszprémben is volt bemutatója. Két év elteltével hogyan gondolsz vissza a kötetre?

Teljesen tervszerűtlen vállalkozásnak indult. Kezdettől fogva úgy tekintettem rá, mint egy szűk olvasói körnek szánt, személyes projektre. Persze mindig is szerettem volna önálló könyvet írni, de sokáig egészen másféle szövegekkel foglalkoztam, aztán valahogy úgy alakult, hogy megtalált engem majdnem harminc év után ez a kamaszkori történet, előbukkant az emlékeimből, nem hagyott nyugodni, teret és időt követelt magának és végül csaknem véletlenül, vagy legalábbis nem egészen az írói programom szerint ebből az elbeszélésből jött létre az első kötetem. Az, hogy végül bevállalta egy rendes kiadó, jelölték Margó-díjra, szerepelhettem vele a Margó Fesztiválon, az Ünnepi Könyvhéten és több más könyvbemutatón, illetve az olvasók aránylag kedvezően fogadták, már mind-mind örömteli ráadás volt. Az olvasói visszajelzésekből úgy tűnt, hogy a Hózentróger történetét sokan izgalmas utazásként élték meg, hatással volt rájuk, képesek voltak belehelyezkedni a tizenhat éves fiú kálváriájába, de akadtak olyanok is, akiknek csalódást okozott, mert egyfajta retró regényt vártak tőle, helyette pedig egy kissé körmönfontabban működő, minimálnyelven megírt, egzisztencialista ízű vallomással szembesültek. Bár különösebb kritikai visszhangja nem volt, összességében talán mégsem kell szégyenkeznem miatta.  

Kép: Kovács Bálint / Vehir archivKép: Kovács Bálint / Vehir archiv

Mivel foglalkozol mostanában? Hogyan tudod összeegyeztetni az alkotást a családdal és a munkával?

Az elmúlt másfél évben az ingatlanpiacon próbáltam ki magam, de sajnos a legrosszabb pillanatot választottam ehhez a küldetéshez, mert a koronavírus-járvány nem engedte, hogy a munkám igazán kiteljesedjen. Persze az írást sem hagytam abba.

A Hózentróger lökést adott ahhoz, hogy egy másik, számomra óriási jelentőségű életciklusommal foglalkozzam, nevezetesen a tíz évvel ezelőtti, Veszprémből történő kényszerű távozásommal és az azt követő budapesti kalandjaimmal. A szöveg, amit most írok, ugyanúgy készül, mint a Hózentróger: személyes tétje van, egyelőre nem gondolok rá könyvként – egyáltalán: alkotásként – egyszerűen csak késztetést érzek arra, hogy megragadjam annak a zűrzavaros időszaknak a történetét, amely nagyjából a kétezres évek második felénél kezdődik, egy pokoli és kudarcos szerelmi történettel indul, majd egy másik, szintén elég bonyolult párkapcsolat történetével folytatódik. Mondhatnám viccesen: romantikus regény lesz. De a történetek végpontja valójában a lányom születése: az ő fogantatásához vezető utakon keresztül próbálom megérteni és megírni, hogy milyen törékeny és esetleges egy ember létezése. Az elbeszélés háttérében a 2008-as gazdasági válság és a politikai folyamatok is felsejlenek, de ahogy a Hózentrógerben, itt sem a korhangulat, hanem a szubjektív nézőpont lesz a döntő, illetve az elbeszélés mozaikos időkezelése. Hogy mikor tudom befejezni, az a legnehezebb kérdés és ez elsősorban nem a családon múlik, mert bár nekem az írást mindig borzasztóan nehéz volt összehangolni a társasléttel, most inkább egyéni életstratégiai problémák miatt halad lassabban a szöveg. 

Mik a terveid a közeljövőben?

A közeljövő számomra és a családom számára megint komoly próbatételeket tartogat. Idén nyáron ugyanis feleségemmel és lányommal elhagyjuk Magyarországot és külföldre költözünk. Életem során már vagy tucatszor költöztem és váltottam lakóhelyet, tehát aki ismer – és olvasta a Hózentrógert – annak talán nem is olyan meglepő, hogy az országhatárt – ezúttal huzamosabb tartózkodás céljából – ismét átlépem. Iszonyú nehéz volt meghozni ezt a döntést, de az elmúlt évek tapasztalatai azt bizonyították számomra, hogy az itthoni környezet most nem alkalmas a céljaink megvalósítására. Természetesen létezik ennek a lépésnek ennél pontosabb magyarázata és leírása is, de ennek taglalása szerintem nem tartozik szorosan ehhez a beszélgetéshez. A lényeg, hogy az áttelepülés miatt a következő hetekben-hónapokban egész biztosan megsokasodnak a teendőink, sőt attól tartok, a következő egy évben életpályánk egyik legkritikusabb szakasza elé nézünk. Az új élet és lakóhely megteremtése, a munkavállalás egy új, idegen közegben, más kulturális és nyelvi viszonyok között nyilvánvalóan minden energiánkat felemészti majd. Magyarországtól persze teljesen nem szakadunk el, ha minden a legkevésbé katasztrofálisan alakul, akkor viszonylag gyakran haza fogunk látogatni – és biztosan útba ejtjük majd Veszprémet.

 

Szöveg: Karlinszky Balázs
Forrás: vportre.hu

vehir.hu

További cikkek

Elindult a nevezés a 2022-es Magyar Mozgókép Fesztiválra!
Elindult a nevezés a 2022-es Magyar Mozgókép Fesztiválra!
Idén június 9. és 12. között rendezik meg a hazai filmes mustrát.
Veszprémbe látogat a 8. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál
Veszprémbe látogat a 8. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál
A négynapos – január 27-30. között zajló – rendezvényen összesen hat nemzetközi dokumentumfilmet vetítenek a Cinema Cityben, melyek komoly nemzetközi sikereket értek el a közelmúltban.
Kortárs ékszerművészek alkotásaiból nyílt kiállítás a Dubniczay-palotában
Kortárs ékszerművészek alkotásaiból nyílt kiállítás a Dubniczay-palotában
A Művészetek Háza 2022-ben változatosabbá teszi kiállítási palettáját: új tematikaként jelenik meg a design és az iparművészet. Az Érintkezések/Contacts a kortárs textil-és ékszerművészek legfrissebb munkáit mutatja be.
Mit tanulhatunk Újvidéktől, Európa 2022-es kulturális fővárosától?
Mit tanulhatunk Újvidéktől, Európa 2022-es kulturális fővárosától?
Egyszerre ránt vissza a múltba és néz a jövőbe, rendkívül lendületes és nem fél szembenézni a multikulti lét kérdéseivel. 2022-ben a szerbiai Újvidék Európa egyik kulturális fővárosa, a grandiózus évnyitó ünnepségre pedig Veszprém is meghívást kapott, ami remek apropót adott ahhoz, hogy tippeket gyűjtsünk déli szomszédunktól a kevesebb mint 12 hónap múlva esedékes címváltásig.
Öt ok, amiért idén el kell látogatni Újvidékre
Öt ok, amiért idén el kell látogatni Újvidékre
Képregény kiállítás, fesztivál egy erődben, vendégszerető emberek és isteni ételek. Ha önmagában a tény, hogy belekukkanthatunk, mit jelent a gyakorlatban az Európa kulturális fővárosa cím, nem elég, mondunk még egy pár okot, amiért érdemes déli szomszédunk felé venni az irányt.