A Molnár Mária által gyűjtött tárgyak egy érintetlen civilizáció létezésének utolsó pillanatába repítenek minket vissza. A misszionárius innen, Veszprém megyéből származott – Várpalotán született 1886-ban –, és 1925-ben érkezett az Admiralitás-szigetekre. Előbb Manuson, majd a kisebb Pitilu és Pak szigetén tevékenykedett. Korábban ápolónőként dolgozott, az első világháború idején sok tapasztalatot szerzett a sebellátásban is, ezt a tudását pedig bőven volt lehetősége kamatoztatni az őslakosok között is, akik magától értetődő módon fogadták el őt orvosuknak.
"Nem szükséges hozzá egyetemi diploma, csak egy szemüveg és csipesz. Nekem mindkettő van".
Molnár hamar megtalálta a közös hangot az őslakosokkal, akik "Missziz doctornak" nevezték. Sok más misszionáriussal szemben neki nem volt célja eltörölni az ottaniak kultúráját, úgy vélte, hogy a keresztény vallás szépen megfér a népi hagyományok mellett. Méltányolta azt, hogy ez a nép milyen gyönyörű tárgyakat készít.
"Szerette ezt a kultúrát, és szeretett volna valamit megőrizni belőle annak ellenére, hogy – ahogy az várható volt – éppen a missziók hatására ez a kultúra aztán mára teljesen eltűnt" – magyarázta a gyűjtemény létrejöttének történetét dr. Antoni Judit régész, néprajzkutató, a kiállítás kurátora a megnyitó után tartott tárlatvezetésen.
dr. Antoni Judit
Molnár elkezdett tárgyakat gyűjteni, az őslakosok pedig szívesen adták neki azokat, hogy szülőföldjén elmesélhesse és bemutathassa, hogyan élnek a melanéz emberek. A kiállításon látható tárgyakat 1935-ben hozta magával, amikor egy évre hazalátogatott Magyarországra. A következő esztendőben aztán vissza is utazott Manusra, amit akkor már inkább otthonának tekintett, mint Európát.
"Az itthoni élet más, örökös nyugtalanság, szaladás, tülekedés, kíméletlenség, egy szóba foglalva: hidegség. Fázom kívül és belül, amióta az örök nyár hazáját elhagytam. (...) Ott kint nem volt sohasem honvágyam, de amióta onnan eljöttem, sokat kellett küzdenem a honvágy ellen. (...) A tenger ezer veszedelme nem ijesztőbb, mint az a hajsza, amiben a ma embere él."
A régi emberek, a régi, modernitás előtti élet nyugalma aztán semmivé foszlott, és ezt a folyamatot a kiállítás szemléletesen tárja a szemünk elé. A tárlat több idősíkon mutatja be a melanézeket: a Molnár Mária és társai által készített fotók és általa gyűjtött tárgyak mellett láthatunk még az ő missziójuknál is korábbi anyagokat, ahogy néhány évtizeddel későbbieket is, miközben 2000-ben forgatott videofelvételeket is megnézhetünk. A szemünk előtt tárul fel egy hihetetlenül gazdag kultúra, hogy aztán ugyanígy, a szemünk előtt váljon semmivé, és a helyét átvegye a globális modernitás a maga minden átkával együtt.
1935-ös látogatása után Molnár Mária soha többé nem tért haza Magyarországra. A második világháború az addig háborítatlan szigetvilágot is elérte, a megszálló japánok pedig kivégezték az európai misszionáriusokat. Molnár Mária emléke azonban nem merült feledésbe: nevét ma is viseli egy iskola a Manus-szigeti Lugosban.
