Az 1921-ben született költő tizennégyévesen írta első versét, tehát a középiskolás évei már az irodalomról szóltak, annál is inkább, mert a magyarórán kívül más nem érdekelte különösebben. A budapesti Piarista Gimnázium elvégzése után jogot kezdett tanulni, majd a bölcsészkar magyar-olasz-művészettörténet szakjára ment. Tanulmányait 1944-ben befejezte, mert a háború közbeszólt. Behívták katonának, és hamar a németországi Harbach faluba került, ahol testközelből tapasztalta meg a háború borzalmát.
Újra és újra őket látom,
a hold süt és egy rúd mered,
s a rúd elé emberek fogva
húznak egy roppant szekeret.
Vonják a növő éjszakával
növekvő óriás kocsit,
a testükön a por, az éhség
és reszketésük osztozik.
(Pilinszky János: Harbach)
A második világháború után a szovjet hatalomátvétel, majd a negyven éven át tartó kommunizmus nem segítette a fiatal költő kibontakozását: cenzúra alá vonták, 1951-56 között nem publikálhatott. A hetvenes években viszont, már elismert költőként volt jelen az irodalmi életben.
Egy interjúban a következőket mondta ars poétikájáról:
„Az írás, úgy hiszem, nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció. A költő szeretni kívánja a világot, s igyekszik az univerzumnak legesettebb csillagai fele fordulni. Az éhezőkért és mezítelenekért jött a világra. S dicsősége, ha minél nagyobb mezítelenséget ruházhat fel, s minél esendőbb kezekből kapja meg viszonzásul a maga ünneplőruháját. De erről már nem beszél. Csak a megközelítés folyamatáról szólhat a költemény. A szeretet csodáját, ha bekövetkezik, némaság kell hogy óvja-takarja. Ami drága, azt nem koptatjuk, azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy pillanatra sem.”
Az idézett interjú-részlet egy rádiófelvétel alapján íródott, de természetesen az az igazi, amikor a huszonegyedik századból videófelvételen keresztül leshetünk be a múlt évszázad hangulatába, a költő birodalmába. Nagy öröm, hogy hasonló régi beszélgetések könnyedén elérhetőek ma is: a felvételen költészetéről mesél, és többek között egyik leghíresebb versét – az Apokrifot – el is szavalja, miközben csak fogy és fogy a dohány, hiszen a költő naponta három doboz cigarettát szívott el.
Egy másik interjúban számon kérték, hogy miért ír - a vélekedés alapján - túl keveset. Pilinszky erre a következőket mondta:
„Sok vagy kevés: az irodalomban rendszerint értelmetlen szavak. Terjedelmes műveket érezhetünk rövidnek, és egy húszsoros verset terjengősnek. A műveknek egyedül a minősége érvényes.”
Itt idézném Pilinszky Négysorosát, a fentebb írt sorok miatt talán érthető, miért:
Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.
Talán érdekes kérdés, mit jelent a huszonegyedik század emberének Pilinszky János költészete. Egy fél évvel ezelőtti könyvtárrendezés közben egészen ösztönösen nyitottam ki Pilinszky egyik kötetét épp annál a résznél, ahol a szerző – P. Jancsi – dedikál a könyv tulajdonosának…
Borító kép: Kultúra.hu
