Recseg a lábam alatt az avar és egy-egy korhadt faág, amikor rájuk lépek. Negyed órája tértem le az útról, a turistatérkép szerint közel vagyok. Körülnézek, hátha meglátom, de csak fák vannak, fák mindenütt. Pár tíz méterre tőlem megmozdul valami: egy fiatal szarvas kapja fel a fejét a zajra, amit csaptam, aztán futásnak ered, és ekkor veszem csak észre, hogy egy egész csapatnyian vannak. Megzavartam a család nyugalmát. Az én nyugalmamat az a tudat zavarja leginkább, hogy közel vagyok, nagyon közel, de nem látok mást, csak erdőt.
Találomra elindulok egy nagyobb szederbokor felé. Hamar kiderül, hogy jó volt a megérzésem, a bokor mögött egy kis tisztás tárul fel, középen egy kisebb dombbal és mindenfelé szétszórt kődarabokkal. Ha nem tudnám, hol vagyok, azt is hihetném, hogy a kövek természetes úton kerültek oda, ahol vannak – de nem ez a helyzet. A figyelmes szemlélődő észreveheti, hogy a kövek egy helyütt egyenes vonalat alkotnak: egy fal maradványai.
Elindulok az aljnövényzettel sűrűn körülnőtt dombocska felé, és ahogy felkapaszkodok rá, a szemem elé tárul a látvány, amiért jöttem. Egy középkori templom maradványai, egyetlen felismerhetően megmaradt falának csonkja. Leereszkedem a templomba; a domborzat és a növényzet körülöleli az egykori szentély területét, szinte látom magam előtt az egykori falakat, a helynek különleges aurája van, mintha még mindig egy templomban állnék. Ránézek a most már fölém magasodó romokra: ezeket a köveket valamikor az 1200-as években rakták egymásra.
A látvány egyszerre gyönyörű és megrázó. Elképzelem, hogy itt, ahol most állok, egykor templomi padok sorakoztak. Ezen a helyen egykor házasságok köttettek, gyerekeket kereszteltek, elhunyt szeretteket sirattak gyászmiséken. Szinte hallom a nevetést és a zokogást.
“Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek”.
A közékori Perében vagyok. A faluról 1290-ből maradt ránk az első írásos említés, ekkor a a Rátót nemzetség birtoka volt. A település fontos közlekedési útvonal mentén feküdt, ami a mai nyolcas utat Bátorkő, Pere és Nána irányában haladva kötötte össze a győri úttal – a mai 82-essel – Varsánynál. A települést 1552-ben semmisítette meg a török, mára pedig nem maradt belőle több, mint egy omladozó faldarab és néhány szétszórt kő az erdőben. Beleborzongok a gondolatba, hogy évszázadokon át egy egész település virágzott itt, ma pedig az erdőben túrázók anélkül sétálhatnak el mellette, hogy észrevennék a nyomait, az emberek többsége pedig még csak nem is hallott a létezéséről.
Amikor sorra jelentik be a váraink felújítását, nem egyet az eredeti állapotába igyekeznek visszaépíteni, elgondolkozok rajta, hogy vajon tényleg ez a helyes út? A XXI. században épített falak – mégha tökéletes másolatai is az eredetinek – nem épp a lényegét veszik el egy romnak: azt, hogy amit látunk és érintünk, az mind sokszáz évvel ezelőtti emberek munkája, a történelem egy kézzel fogható darabkája? Vajon azzal tiszteljük az őseinket, ha az ő eredeti elképzeléseik szerinti állapotban mutatjuk be ezeket a történelmi emlékhelyeket, vagy ha csak az állagmegóvásra törekszünk és megmutatjuk a zivataros századok kéznyomát?
Nem tudnék igazságot tenni ebben a kérdésben. Egy dologban azonban biztos vagyok: egy újjáépített múzeumfalut meglátogatni nem lett volna olyan katartikusan, megrázóan gyönyörű élmény, mint a rég elfeledett templom rég nem létező falai között állni az erdő mélyén.
A középkori Pere temploma szabadon látogatható, Alsóperéből a műúton elindulva tábla jelzi, merre kell letérni az erdőbe. A sűrű aljnövényzet miatt késő ősztől kora tavaszig érdemes felkeresni, ebben az időszakban könnyebb megközelíteni és jobban átlátható az egykori település hűlt helye.
