Kifejezetten nem újságíróskodni mentem a hétvégén a Hungaroringre: egy személyes hobbimnak, a veterán versenyautók iránti rajongásomnak szerettem volna rituálisan hódolni. Az, hogy most mégis írok belőle egy cikket, annak tudható be, hogy az elvárásaimat messze felülmúlta a rendezvény, és muszáj megosztanom a gondolataimat azokkal, akik hasonlóan lelkesednek az évtizedekkel ezelőtti versenytechnikáért. Nehogy lemaradjanak a következő alkalomról – ha lesz.
Az első Hungaroring Classicot egy bevált recept alapján szervezték: a Peter Auto már évek óta utaztatja Európában a maga száguldó cirkuszát, amit nagyrészt a '60-astól a '90-es évekig terjedő endurance prototípusok és sportautók, túraautók, valamint Forma-2-es kocsik alkotta kategóriák alkotnak. Olyan klasszikus helyszínekre szoktak ellátogatni, mint Spa-Francorchamps, Silverstone, Monza vagy Le Castellet. És idén először a Hungaroring.
Az egész hétvégés program különlegessége, hogy legalább annyira családi rendezvény volt, mint autóverseny. A nézők óriási szabadságot kaptak: a veszélyes területek (a versenypálya, a rá csatlakozó szervizutak és a boxutca) kivételével gyakorlatilag bárhová bemehettünk. Szabadon mozoghattunk a lelátók között, ha akartuk, a rajtot nézhettük a célegyenesből, a verseny többi részére pedig átvonulhattunk az egyik legjobb helynek számító első kanyarhoz. És ami még jobb: szabad bejárásunk volt a paddockba, a garázsok mögötti területre, ahol a versenyautókat sátrakban tárolták és szerelték a futamok között.
Viszonylag ritkánlát az ember Jaguar E-Type motort ilyen közelről
De a sátrakban parkoló autókat sem csak távolról, a kordon mögül nézhettük, kordon ugyanis egyáltalán nem volt. Az autókat körbe lehetett járni, oda lehetett hajolni a nyitott motorháztető fölé miközben épp szerelték a vasakat, és amíg a munkát nem zavartad, senki nem szólt rád. Sőt, aki beszél idegen nyelveket (főleg a francia és az angol volt hasznos), annak a szerelők és tulajdonosok szívesen válaszoltak is a kérdésekre.
A szemünk előtt szerelték az autócsodákat
Ha egyetlen futam sem lett volna, a paddockban kiállított (és esetenként egészen apró alkatrészekre szétszerelt) autók már önmagukban egész napos elfoglaltságot biztosítottak volna – de persze voltak versenyek is, ahol – bár természetesen mindenki óvatosan bánt a muzeális értékű darabokkal –, egyáltalán nem úrvezetős tempóban hajtottak a résztvevők. Sőt, mivel endurance prototípust még nem láttam élőben, így a Formula-1-es autókhoz mérhető sebesség és gyorsulás (beleértve a negatív gyorsulást is), és a kategóriára jellemző szűk, zárt pilótafülke látványa egyszerre klausztrofobikus és lenyűgöző élmény volt.
Néha egészen apró darabokra kapták szét a vasakat
De persze ha már egész hétvégére vendégül látjuk a népet, illik biztosítani az étkezést is (hozzáteszem: simán beengedtek az otthonról hozott üdítővel és kajával). A helyszínre kivonult az Utcazene Fesztiválról már ismerős Food Truck Show, akik a szokásos áraikon kínálták a jobbnál jobb kézből ehető kajákat – tehát nem kellett a Magyar Nagydíjra jellemző árakkal szembesülnünk.
Mindent körbe lehetett járni, bárhova oda lehetett hajolni
A Hungaroring Classic tehát óriási élményt nyújtott az autórajongóknak, és azt tegyük hozzá, hogy mindezt – más autósport-rendezvényekhez mérten – kifejezetten olcsón: nemcsak a napijegy volt jóval tízezer forint alatt, de az egész hétvégés bérlet is. És ahogy említettem, ezért a pénzért bármelyik lelátóra és a paddockba is bemehettünk.
Szóval, ha a Hungaroring megveti a lábát a Peter Auto versenynaptárában, és jövőre ismét visszatér a pályára a mezőny, mindenkinek csak ajánlani tudom, óriási élmény.
