Anyukám racionális típus, aki sosem rajongott különösebben a fantasykért, valószínűleg azért, mert a hétköznapi élettől általában igen messze állnak. Szerintem ez nem igaz, és néha a legjobb fantáziatörténetek mesélnek a legtisztábban az életben fontos értékekről és az emberi természetről, és ha valaki olvasta a Harry Potter könyveket, akkor tudja, miről beszélek, bár számomra ebben Neil Gaiman a non plus ultra – az Óceán az út végén például zseniálisan megírt allegóriája a felnőtté válásnak.
Szóval vannak fantáziatörténetek, amelyekkel elképesztően gazdagodhatunk. Virág Emília regényével éppenséggel inkább fogyhatunk. Legalábbis abban az esetben, amennyiben a nevetés állítólag fogyaszt, bár más vélekedések szerint a kacagás a hosszú élet titka is, úgyhogy tulajdonképpen megkapunk mindent, amit akarunk.
Egy jó poént biztosan. Mert a Sárkánycsalogató olyan, mintha 328 oldalra felfűztek volna egy jól megkomponált és – valljuk be őszintén – kissé elmebeteg viccet. Mert végül is minek lehetne nevezni azt, amikor Józsi, a pizzafutár egyetemista egy másnapos reggelen egy okostelefon, egy merülőforraló és egy kotyogós kávéfőző segítségével átjárót nyit egy párhuzamos Magyarországra, amin keresztül véletlenül rászabadít egy sárkányt az Oktogonra? Aztán rögvest az ő nyomában egy Béla nevű lovag is megjelenik, hogy ellopja a lény tojását, és ezzel elnyerje a Hetedik Királyság királykisasszonyának szívét.
Pedig ez csak a kiindulópont, amit eszelősebbnél eszelősebb fordulatok követnek. Miután ugyanis a sárkány sikeresen szétdúlta az Oktogont, Józsi és a lovag pedig sikertelenül megpróbálta hazacsalogatni őt egy lopott tehén segítségével, hőseink rövid úton a másik világban találják magunkat. Józsi pedig kénytelen rájönni, hogy tényleg nem álmodik, és ha szeretne visszatérni kényelmes, wifi kapcsolattal rendelkező életébe meg az ő szíve választottjához, előbb le kell győznie a gonosz boszorkányt.
A történet innentől kezdve két szálon mozog, a mai Budapesten és a középkort idéző, mágikus Magyarországon, időközben pedig egy minden hájjal megkent marketinges, egy lidérccsirke és néhány beszélő állat is feltűnik a színen.
Virág Emília ezzel elég jól ki is jelöli az irányokat a céljait illetően, de amitől számomra mégis csak kiemelkedőbb lett a regény egy szimpla szórakoztató ponyvánál, azok a cselekmény mögött meghúzódó apró utalások. A szerző bevallottan maga is egy isten háta mögötti településről származik, ahol az emberek sokszor elég vaskalaposan állnak hozzá a modern világhoz, és ahol tényleg úgy néz ki, mintha megállt volna az idő. Miközben Budapesten járva ugyancsak érezhető ez a beállítódás, csak éppen ott a másik oldalról, ahol a vidék szó egyesek számára még mindig a végtelen pusztát, a szénásszekeret, a gémeskutat és a vasvillát jelenti.
Virág Emília pedig nagyon jól játszik ezzel az ellentéttel, ahogy beleszövi azt a népmesei hagyományokba: amellett, hogy direkt humorforrásként használja és szöveg szintjén is érzékelteti a különbségeket, finom kritikát is megfogalmaz vele.
Akárcsak a karakterek és motívumok esetében. Józsi, a kissé málészájú és léha gyerek tökéletesen leképezi az Y generációt: 28 évesen még mindig az egyetemi padokat koptatja, hozzá van ragadva a telefonjához meg a tablethez, a buli az élete, és közben fél elköteleződni. Innen nézve nem is olyan nehéz megtalálni a rejtett üzenetet a történetben: időnként egy váratlan fordulattal fejbe csap az élet, emlékeztetve, hogy ideje felnőni, ami néha épp olyan őrült és beteg kaland, mintha egy párhuzamos világban kellene megküzdened a gonosz varázslatokkal.
Nem mondom, hogy a Sárkánycsalogató minden ízében egy szépirodalmi mű, de ha valaki két csobbanás között, az árnyékban hűsölve szeretne egy jót nevetni és kedveli az abszurd meséket, akkor ne nagyon keresgéljen tovább.
