Aki elég idős már ahhoz, hogy konkrét emlékei legyenek a kilencvenes évekről (néha magam is megdöbbenek, hogy milyen sokan vannak azok, akik ehhez már túl fiatalok), azoknak valószínűleg ismerős a kép, amikor a magát roppant menőnek képzelő (és a filmekben rendszerint annak beállított) ember a vállán egy akkora kazettás magnóval (fiatalok: ez egy régi sztori, keressetek rá wikipédián) a vállán sétálgat az utcán, aminek a puszta hangereje elég lett volna, hogy Japán kapituláljon a második világháborúból.
Aztán az őrület hamar lecsengett, az emberek rájöttek, hogy rajtuk kívül senkit nem érdekel a zenei ízlésük, és úgy általában véve bunkóság a tömött buszon maxig hangosítva recsegtetni a hiphopot. Bedugtuk a fülhallgatókat, évről évre egyre kisebbeket, mindenki azt - és csak azt - a zenét hallgatta, amit ő akart. Helyreállt az egyensúly az Univerzumban, písz, láv, csillámpóni, unikornis, világbéke.
Pár éve viszont elterjedtek a Bluetooth hangszórók, amik roppant praktikusak, imádjuk őket, mert: 1., kis helyen is elférnek, 2., ehhez képest jó hangminőségre és nagy hangerőre képesek, 3., hordozhatók, nem kell folyton a hálózaton tartani őket, 4., egyáltalán nem kellenek kábelek a működtetésükhöz.
Azt pedig a történelem már megtanította: ha van lehetőség rosszul használni valamit, akkor az emberek rosszul fogják használni. Újra megjelentek, akik az utcán sétafikálás közben üvöltetik Kisgrofót vagy a tömegközlekedési eszközön nyígatják azokat a számokat, amiket hetven utasból hatvankilenc szívből gyűlöl. Mert különbözők vagyunk: a rockereket nem érdekli a hiphop, aki a dubstepért rajong, az nem tud mit kezdeni Brahms-szal.
Hogy miért érezzük úgy, hogy mindenképpen rá kell kényszerítenünk a saját ízlésünket a világra, azt végképp nem értem.
