A Netflix nagyot markoló, nyolcrészes szériája még júliusban debütált, a 80-as években játszódó történetével és sci-fi és misztikus elemekkel tűzdelt világával pedig azonnal lázba hozta a sorozatrajongókat. Aggodalomra pedig, hogy tud-e akkorát ütni, mint amit ígér, a kritikusabbaknak sem volt oka: gyakorlatilag 397 perc alatt robbantotta fel az internetet, abban a pillanatban, hogy a streamszolgáltató egy az egyben közzétette mind a nyolc epizódot.
Pedig ha szigorúak akarunk lenni, a Stranger thingsben nincsen túl sok eredeti – éppen ellenkezőleg. A szériát jegyző Duffer testvérek tulajdonképpen semmi mást nem tettek, csak a nosztalgialázat meglovagolva összegyűjtöttek egy halom olyan dolgot, amit kamaszként imádtak – filmeket, zenéket, könyveket –, majd mindebből komponáltak egy sorozatot. Amitől mégis lehengerlő lett az egész, hogy mindezt piszok jól elegyítették.
A történet szerint a 80-as években járunk, az Indiana állambeli Hawkinsban, amikor egy éjjelen a helyi kutatólaborból megszökik egy rejtélyes lény, ezzel egy időben pedig eltűnik egy kissrác, miközben megjelenik a színen egy telekinetikus képességekkel bíró, szinte kopaszra borotvált lány, Eleven.
A fő cselekményszálat a kissrác utáni nyomozás adja – elsősorban az Eleven-nel társult barátok részéről, de ott van még a kétségbeesett anya is, az idősebb báty és a helyi seriff, aki kezdeti kétkedése ellenére egyre inkább elmélyül az ügyben, valamint az ellenséges kutatócsoport, akik viszont Eleven-t keresik.
Ahogy említettem, a sorozatban bevallottan rengeteg a popkulturális utalás. Egyrészt tetten érhetők benne Neil Gaiman rémtörténeteinek szörny alakjai, csak bőségesen több horrorral megfűszerezve. Másrészt több film és játék nemcsak poszterek, de egy-egy konkrét jelenet szintjén is megelevenedik: a gyerekek Dungeons & Dragonst játszanak, imádják a Star Warst, és értelemszerűen ha csávába kerülnek, azokból szedik a megoldást is - szemben a felnőttekkel, akik persze a racionális dolgokban hisznek, nem a fantázia szüleményeiben. De említhetném Stephen Kinget és a Carriet, illetve A tűzgyűjtót is, valamint az E.T.-t és az Alient, zenében pedig például a The Clash Should I stay or should I go című dalát – szóval egy csomó olyan dolgot, ami önmagában izgalmas nosztalgia faktor.
A sikerhez mindez persze még kevés lenne, a képlethez hozzátartozik, hogy a Stranger things iszonyatosan jó atmoszférateremtésben és a feszültség fenntartásában. Míg ugyanis a legtöbb misztikus sorozat csak ígérgeti a hatalmas nagy rejtélyt, de már az elején kipukkasztja a lufit, hogy aztán mondvacsinált tételekkel még megpróbálja azt az érzést kelteni, hogy lerágjuk a körmünket izgalmunkban, a Stranger things gyártói tényleg értenek a hangulat fokozásához. A 80-as évek hidegháborús politikai hangulata már eleve jó alapot ad, és a 8 epizódos keret is segít, mert nem kell felesleges rétestészta nyújtással kitölteni 22 epizódot, de azért még innen is lehetne bukni.
Amire még érdemes kitérni, az a színészi játék. A gyerekszereplőkre ezúttal nem lehet panasz, kiváltképp az Elevent alakító Millie Bobby Brownra, aki szavak nélkül is remekül kommunikál, Winona Ryder pedig az anya szerepében a kleptomániás botránya után végre bizonyíthatta, miért ő volt a 90-es évek kedvenc színésznője. De kiemelném a seriffet is, aki a maga visszafogott módján hozza tökéletesen a megtört, cinikus, de jólelkű kisvárosi pandúrt.
Nem mondom, hogy tökéletes a sorozat, mert vannak apró hibái. A kutatócsoport szála például bennem hagyott egy kis szálkát, de valószínűleg csak azért, mert rengeteg kérdés maradt megválaszolatlan. Bár ezeket talán feloldja a 2. évad, noha az még nem derült ki pontosan, hogy esetleg az American Horror Story mintájára egy más-más koncepciójú, de azonos atmoszférájú történetszálat dolgoz-e fel a következő szezon.
