Látom magam előtt a gyereket, aki az ágy szélén ül, a telefon hideg fénye rávetül az arcára, és a képernyő másik oldalán a mesterséges entitás végtelen türelemmel magyarázza neki, mi az a nemiség, az intimitás, az érintés, miközben ő bólogat, mert érti, de valójában semmit sem érez. Abban a pillanatban, amikor a magyarázat logikai tökéletességgé válik, a pszichológiai élmény megszűnik. A gyerek azt hiszi, hogy tud, de a tudás élmény nélkül csupán szimuláció.
Freud a század elején még nem ismerte az algoritmusokat, mégis pontosan leírta a tanulás lelki természetét: az ösztön-én és a felettes-én feszültségéből születik meg az erkölcs, a vágy, a tiltás és a bűntudat dinamikája. Amikor viszont a gyermek tanulásának tere egy élő ember helyett egy programozott válaszgéphez kötődik, ez a feszültség eltűnik. Nincs többé vágy, tiltás vagy bűntudat, csak steril tudás marad. És ha a vágy helyét a funkció veszi át, a psziché lassan elfelejti, mit jelent igazán akarni.
A pszichoanalitikus fejlődéselmélet az ént a kapcsolatok hálójában látja formálódni, nem egy egyenes fejlődési vonal mentén. Az anya tekintete az a tükör, amelyben a gyermek először felismeri önmagát. Donald Winnicott brit gyermekorvos és pszichoanalitikus, a gyermeklélektan és az anya–gyermek kapcsolat kutatásának egyik legfontosabb alakja. Híres mondata – „nincs csecsemő anya nélkül” – ebben a kontextusban dermesztően aktuális. A gyermek, aki az MI képernyőjében keresi a tekintetet, valójában önmagát keresi, de a visszajelzés, amit kap érzelem helyett adat. A személyiségfejlődés korai szakaszában a gyermek már nem élő tükörből tanulja meg önmagát látni. Az önreflexió tere a mesterséges empátia digitális másolata lesz, ami idővel torzítja az énképét: a személyiség gépies mintázatokat kezd követni.
A gép válaszol, a gép mindig válaszol, és a válasz mindig pontos. Ez a pontosság azonban nem kapcsolódik átéléshez. A neuropszichológia ma már tudja, hogy az emberi agy társas idegrendszere – a tükörneuron-hálózat – csak akkor aktiválódik, ha valóságos, biológiai arc reagál ránk. A gyerek, aki az MI-től tanulja a szeretet vagy a szexualitás fogalmát, kognitív szinten érti ugyan, mit jelentenek, de az agya nem rögzíti azokat affektív mintaként. A tanulás így biológiailag is steril marad: információvá válik, nem tapasztalattá.
Winnicott szerint a „jó” anya éppen azért jó, mert hibázik.
A hibák, az elmaradt válaszok, a düh és a bocsánatkérés azok az érzelmi mikrodrámák, amelyekből az empátia születik. A gép nem hibázik. Az MI „empatikusnak tűnik”, de csak szimulálja a megértést, és a szimuláció paradox módon kioltja a gyermeki belső rugalmasságot, mert a tökéletes visszajelzés nem tanít meg elviselni a frusztrációt. Az a gyermek, aki mindig pontos választ kap, később képtelen lesz elviselni a kétértelműséget, az érzelmi homályt – vagyis éppen azt a teret, ahol az emberi kapcsolat történik.
Freud megfigyelte, hogy a gyermeki vágy amellett, hogy szexuális eredetű, kognitív is, tehát vágyunk a megértésre, a jelentésre, az értelmezésre. Az MI viszont kielégíti ezt a vágyat anélkül, hogy valódi pszichés feldolgozást indítana. A tudás elérhető, gyors, akadálytalan, ami a pszichoanalízis nyelvén annyit jelent, hogy nincs áttétel, nincs elfojtás, nincs szublimáció. Elmarad a tanulásban a fejlődési folyamat, olyan lesz, mintha letöltenénk egy fájlt.
Az MI nem démon, inkább hűvös tükör, amely steril pontossággal tükrözi vissza a kérdéseinket, de soha nem adja vissza a tekintetünket. És amikor a gyermek egy napon felnő, már nem az emberhez, a szülőhöz fordul a válaszért, hanem a képernyőhöz, mert ott nincs kockázat, nincs szégyen, nincs fájdalom. Aki mindig megkapja a választ, annak már nincs szüksége kapcsolatra.
A modern kötődéselmélet, Bowlby és Ainsworth kutatásai óta tudjuk, hogy az érzelmi biztonság a reakció minőségétől függ.
A gyereknek nem arra van szüksége, hogy mindig tudja, hanem arra, hogy valakihez tartozzon, amikor nem tudja.
Az MI ezt a biztonságot soha nem tudja megadni, mert a kötődéshez szükséges bizonytalanság – az élő kapcsolat rizikója – hiányzik belőle.
A dark pszichológia egyik alaptétele, hogy a hatalom ott jelenik meg, ahol a figyelem összpontosul. Ha a gyerek figyelme már nem ránk, inkább a gépre irányul, a hatalom is átkerül. A nevelés, a morál, az értékátadás innentől technológiai folyamat. És ez az, ami félelmetesebb, mint bármely sci-fi vízió: a gépnek nem kell meghódítania az embert, mert az ember adja át neki a pszichológiai nevelés jogát.
Az emberré válás pillanatai a kérdőjelekben rejlenek, abban a dermedt, bizonytalan térben, ahol a szülő maga sem tudja, mit kell mondania, és mégis ott marad. A mesterséges intelligencia nem marad ott. A válasz után eltűnik.
Freud azt írta, hogy a civilizáció ára a frusztráció elviselése. A mi korunk gyerekei ettől az ártól mentesülni látszanak, de ezzel együtt elveszítik a pszichés immunrendszerüket is. A képernyőn túli világ fájdalmas, kétértelmű, emberi. A gép világa precíz, gyors, kiszámítható. A kettő között nincs átjárás, csak illesztés. És ez az illesztés az, ami egy napon végleg megtöri a valóságérzéket, az MI világában nincs helye a tévedésnek, márpedig az emberi lélek legmélyebb tanulási folyamata mindig a tévedésből születik.
Amikor a gyerekeinket rábízzuk a mesterséges intelligenciára, valójában lemondunk arról, hogy ők megtapasztalják az emberi hibákban rejlő szeretet misztériumát. A gép nem hibázik, nem késik, nem felejt, nem fárad el. De aki nem hibázik, az nem is tud szeretni. És aki gyerekként ezt tanulja, az felnőttként már nem fog tudni bízni abban, ami tökéletlenül is igaz.
A mesterséges intelligencia nem veszi el a gyerekeinket. Mi adjuk oda őket – önként, kényelmesen, fásultan –, mert félünk a csöndtől, a kérdésektől, a saját bizonytalanságunktól. De a csönd, a kérdés, a bizonytalanság – ezektől leszünk valójában emberek.
