A politikai reakciók világosan mutatják, mennyire nehéz kezelni egy ilyen horderejű ügyet. A kormány hivatalos álláspontja szerint nincs bizonyíték arra, hogy politikusok vagy kiskorú sértettek érintettek lennének. A hangsúly az állami vizsgálatok lezárásán, a nyilvánosságra hozott dokumentumokon és a jogi tisztázáson van. Az ellenzék ezzel szemben folyamatosan kétségeket fogalmaz meg, újabb és újabb kérdéseket tesz fel, amelyek mögött sokszor inkább a politikai támadás szándéka, semmint a bizonyítékok rendszerezése látszik. Ez a két kommunikációs stratégia teljesen eltérő, de egy közös következménye van:
az áldozatok ügye háttérbe szorul, a közbeszéd pedig a politikai szereplők hitelességi harcáról kezd szólni.
A társadalom kollektív pszichéjében a gyermekek elleni erőszak az egyik legerősebb tabutéma. A szociálpszichológia és a kriminálpszichológia kutatásai szerint ezek az ügyek sokkal intenzívebb érzelmi reakciót váltanak ki, mint a legtöbb bűncselekmény. Az emberek hajlamosak egyszerre érezni tehetetlenséget, dühöt és szégyent, amikor ilyen hírekkel találkoznak. A politika pontosan erre az érzelmi hullámra épít, hiszen megjelenik a hatalom oldaláról a nyugalom és a tagadás, az ellenzék részéről a felháborodás és a gyanúsítás kommunikációs logikája egyaránt arra szolgál, hogy a közvélemény érzelmeit saját narratívába csatornázzák.
Ez a dinamika azonban komoly veszélyeket rejt. Amikor a közélet a saját érdekei szerint forgatja a gyermekvédelem ügyét, azzal másodlagos traumatizáció jön létre. Az áldozatok azt érzik, hogy személyes történetük nem önmagában fontos, innentől már csak egy eszköz a politikai küzdelmekben. Ez a mechanizmus hasonló ahhoz, amit a traumakutatás „szimbolikus erőszaknak” nevez, amikor a sérültek hangját elnyomják, majd fel is használják egy teljesen más cél érdekében.
A magyar közéletben ráadásul az is ritka pillanatnak számít, amikor két, egymástól ennyire eltérő háttérrel rendelkező szereplő ugyanarra a következtetésre jut. Bayer Zsolt, a kormánypárti sajtó egyik legismertebb publicistája, és Tarjányi Péter, aki a biztonságpolitikai elemzések világából érkezett és gyakran kritikus hangon szólal meg, szinte szó szerint azonos logikai ívre építette fel az érvelését.
Bayer nyíltan leírta: ha a vádak igaznak bizonyulnak, akkor a kormány és a kormánypártok politikai bukása elkerülhetetlen, az érintetteknek pedig életük végéig börtönben kell maradniuk. Ha viszont a vádak hamisak, akkor az ellenzéknek kell végleg megbuknia, a felelős politikusoknak és az őket kiszolgáló sajtó szereplőinek pedig vállalniuk kell a büntetőjogi következményeket. Ez a gondolatmenet rendkívül éles határvonalat húz. Nincs köztes állapot, nincs enyhítő körülmény, a politikai és erkölcsi felelősség teljes mértékben az igazság kimondásától függ.
Tarjányi Péter esküvel erősítette meg, hogy ha kormánytagok pedofil bűncselekményeire bizonyíték kerül elő, akkor személyesen is országos tiltakozást szervezne, amelyhez minden szakmai kapcsolatát felhasználná. Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy ha bizonyíték nincs, akkor azonnal abba kell hagyni a vádaskodást. Az indoklásában hangsúlyozta, nem szabad, hogy a pártpolitikán legyen a hangsúly, az áldozattá vált gyermekek védelme a legfontosabb. Ha a politika eszközzé silányítja az ügyet, akkor valójában a pedofil elkövetők járnak jól, hiszen a közvélemény elveszíti az ügy iránti érzékenységét.
Ez a két megszólalás – bármennyire különböző hátterű személyektől származik – ugyanarra a lényegi felismerésre mutat rá:
a pedofília ügye nem visel el politikai relativizálást.
A társadalom csak akkor őrizheti meg a saját morális tartását, ha minden szereplő zéró toleranciával, bizonyítékokra épülő transzparenciával és következetes felelősségvállalással közelít.
Az Epstein-ügy az Egyesült Államokban intő példát adott arra, hogyan képes a hatalom közelében álló bűnelkövető hosszú időn át elkerülni a felelősségre vonást. A luxusélet és a politikai, gazdasági kapcsolatok hálója évtizedeken át biztosította számára a védelmet, miközben áldozatok tucatjai szenvedtek. A társadalmi felháborodás akkor érte el a kritikus szintet, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a hallgatás itt nem csak egyszerű mulasztás volt, hanem egy eddig példátlan rendszerszintű kudarc.
A Szőlő utcai ügy más kontextusban zajlik, mégis felveti a kérdést: vajon képes-e a magyar társadalom úgy kezelni ezt a botrányt, hogy az áldozatok érdeke ne sikkadjon el a politikai kommunikációs zajban?
Ha a közbeszéd továbbra is a gyanúsítás és a tagadás keretei között marad, akkor az ügy súlya relativizálódik. Ez a folyamat hosszú távon aláássa a közbizalmat, és cinizmussal helyettesíti az együttérzést.
A Szőlő utcai botrány súlya túlmutat minden átlagos közéleti konfliktuson. Ez a történet valójában arról árulkodik, hogy milyen ország formálódik a szemünk előtt, és mennyire képes a társadalom valódi oltalmat biztosítani a legkiszolgáltatottabbaknak. Amikor a politikai térfél két oldala saját érdekeit követve alakítja a narratívát, akkor az áldozatok szava elvész, a közösség pedig fokozatosan elveszíti erkölcsi iránytűjét. Egy ország értékrendjét végső soron az mutatja meg, hogy miként reagál a legsúlyosabb bűnökre, milyen bátorsággal és következetességgel képes szembenézni a gyermekek sérelmére elkövetett tettek rémével.
