És valóban: a Tisza most tetőfedőt, ápolót, orvost, mérnököt, állatorvost, vállalkozót indít – a szakmák sokszínűsége önmagában még a legcinikusabb politikai elemzőből is kivált valami óvatos kíváncsiságot. Mert ki ne szeretné elhinni, hogy az a valóság, amiben élünk, újra formázható azzal, ha a döntéshozó helyekre olyanok ülnek, akik láttak rendes munkát közelről, akik tudják, mennyit ér egy túlóra, és hogy milyen az, ha évekig várunk egy műtétre, vagy milyen érzés a ki nem fizetett számla?
Csakhogy a politika nem a tetőszerkezet, nem is a sebészeti szike, és nem a műhelyben nyikorgó gyalupad. A politika önálló szakma, amelyet ugyanúgy tanulni kell, mint a csípőprotézis-beültetést vagy a gerendakiosztást.
A civil az élet szakembere, a politikus a hatalomé. A kettő között nagyobb a távolság, mint hinnénk.
Az érvelés kézenfekvő: egy orvos jobban érti az egészségügyet, mint bármely politikus valaha fogja; egy pedagógusnak nyilvánvalóan több fogalma van arról, mi történik a tantermekben; egy energetikai mérnök nyilván jobban átlátja a hálózatot, mint egy frakcióvezető-helyettes. Csakhogy a parlamenti munka – akár tetszik, akár nem – nem azon múlik, hogy ki érti legjobban a saját szakmáját, hanem azon, hogy ki érti legjobban a politikát, mint rendszeralkotó mechanizmust.
A politika ugyanis nem arról szól, hogy tudjuk, hogyan kéne kinéznie teszem azt egy “ideális” kórháznak. A politika arról szól, hogyan lehet ebből a tudásból a lehető legtöbbet átverni azon az intézményrendszeren, amely egyébként épp arra van kitalálva, hogy mindent lassítson, kontrolláljon, súlyozzon, átszűrjön. Röviden: hogy ne boruljon fel az állam.
És itt jön a bökkenő: egy civil általában el sem tudja képzelni, milyen mennyiségű döntési mechanizmus, alkukényszer, frakciófegyelem, hivatali út, jogi kötöttség, költségvetési realitás és nyilvánossági prés nehezedik egyetlen képviselői kézmozdulatra.
A szakértelemből nem lesz politikai érdekérvényesítés. Ahhoz más kell.
Ezért működhet – vagy nem – a civilindítás. Működhet, mert valaki valódi életismerettel érkezik, és olyat lát bele a rendszerbe, amit a politikus már régen elfelejtett. És nem működhet, mert ugyanennek az embernek fogalma sincs arról, hogy a parlament nem rendelőintézet, a kormányülés nem műszakátadás, és az önkormányzat sem Családi Kft.
A politika a hatalmi mechanizmusok ismerete nélkül nem más, mint jó szándékok véletlenszerű halmaza.
És ez akkor is igaz, ha az ország egyik fele megunta a profikat, a másik fele pedig legyint a civilek áhítatos tisztaságára. A valóságban ugyanis egyik sem működik önmagában:
a politikus rutinja és a civil tapasztalata együtt adná ki azt a szakmai minimumot, amire egy országot rá lehetne bízni.
Orbán Viktor kormányfelépítése – tetszik, nem tetszik – tankönyvi példa a politikai szakmaiságra. És itt most abszolút ne a személyét firtassuk önmagában....
A rajongást ildomos lenne félretenni mindkét oldalon, és a tényeket kezelni: egy több cikluson át épített hatalmi rendszer, amely a végrehajtástól a kommunikáción át a háttérintézményekig strukturáltan, technikailag, lépésről lépésre épül fel, az nem amatőr kispályás focisok hétvégi projektje. Ehhez politikai szakértelem, szervezetépítés, frakciófegyelem, stratégiai tervezés, személyre szabott miniszterek és döntési piramis kell.
Ez az, amit egy civil akkor sem lát át elsőre, ha egyébként a saját hivatásában zseniális.
A nagy kérdés tehát: tényleg a politikusokkal van baj?
A mai közéleti hangulatban szinte divattá vált azt mondani, hogy „minden politikus rossz”, és mintha a rendszer is csak attól menne tönkre, hogy épp kik ülnek benne. Pedig a valóság sokkal unalmasabb és fájdalmasabb:
nem politikusellenesnek kéne lennünk, hanem rossz politikusellenesnek.
Az országgyűlési képviselőt ugyanis elsősorban nem az alapján kellene megítélni, hogy melyik oldalon ül, sokkal inkább hogy mit tesz a saját választókerületéért, hogyan tolmácsolja a helyi igényeket a kormány felé, és képes-e tényleges eredményeket elérni. Nem a politikus szakmája a probléma, mert először és utoljára tegyük tisztába: a politikus munkája az érdekképviselet. Vajon ki az, aki ezt jól tudja csinálni, ki az, aki érti a rendszert, és ki az, aki csak díszpolgári szinten gondolkodik a közéletről...
Mi a konklúzió? A civillel nincs baj. Azzal van baj, ha azt hisszük, hogy a politika nem szakma.
A demokrácia romantikus szereposztás néhány ember fejében: nem attól lesz jobb, hogy a parlamentben többen vannak, akik eddig „normális munkát végeztek”. Attól lenne jobb, ha olyanok ülnének benn, akik értenek a szakmájukhoz, de közben értik a politikát is, mint önálló hivatást.
Lehet szeretni vagy nem szeretni a jelenlegi rendszer szakembereit, lehet lelkesedni a civilekért, lehet elegünk a régi arcokból – de a valóság marad. A politika tényleg szakma. Azért találták ki, mert nélküle széthullana minden.
És épp ezért nem az a kérdés, honnan jön valaki. Hanem az, hogy tud-e élni azzal a hatalommal, amihez hozzájutott.
A többi csak esztétikai vita.
És most egy nagyon fontos időszakhoz érkeztünk. Lehet kormányváltást akarni, és lehet a régi rendszert a helyén tartani, de végső soron nem a pártok, nem a vezetők döntenek a jövőnkről, hanem az, hogy mi magunk – otthon, a saját gondolataink között, nem a Facebook-lájkok és kommentek zajában – fel tudjuk-e tenni a legfontosabb kérdést:
ki képes valóban képviselni az érdekeinket, és mi mit is akarunk valójában, hogyan képviseljenek minket?
Elég-e az új hős lendülete, vagy van-e még erő a régiekben; erősebben áll-e neki az ország, vagy szétesik majd minden, ha az érzelmeink és impulzív döntéseink felülírják a józan mérlegelést?
A döntés mindenkinek a sajátja, csak soha ne a vak gyűlölet, és soha ne a vak imádat vezessen. A civil is lehet jó, ha úgy gondoljuk, és a politikus sem szükségszerűen rossz pusztán azért, mert politikus.
Ne ez alapján döntsünk. Hanem aszerint, ki tudja a legjobban szolgálni azt a jövőt, amelyet a sajátunknak érzünk.
