A történet azonban nem zárult le. Hat évvel később, 1998-ban az olasz Legfelsőbb Bíróság elé került az ügy, és a bírák olyan érveléssel írták felül az ítéletet, ami abszurditásában is hideglelős. A lány szűk farmert viselt, mondták. Az ilyen nadrágot egy férfi nem tudja egyedül levenni. Csak úgy csúszhat le, ha a nő maga is közreműködik benne. Ha közreműködött, akkor akarta. Ha akarta, akkor beleegyezett. Az erőszak így vált közös aktussá, a tettes így lett ártatlan. Egy farmer döntött az igazságról.
A mondat – „a szűk farmer kizárja a nemi erőszakot” – villámként hasított végig az országon. Másnap a római parlamentben női képviselők farmert húztak, táblákkal vonultak be: „Farmer: alibi a nemi erőszakért.” Az akcióból mozgalom lett, később Amerikában denim day néven évente ismétlődő tiltakozás. A farmer a bűntudat, a szégyen és az áldozathibáztatás jelképévé vált.
Évekbe telt, mire a jog is utolérte a józan észt. 2008-ban a Legfelsőbb Semmítőszék hatályon kívül helyezte a döntést, és kimondta: a szűk farmer soha nem lehet mentség nemi erőszakra. Az ítélet szimbolikus fordulat volt, mégis keserű szájízzel maradt az ember: kellett hozzá tizenhat év, hogy nyilvánvalót mondjon ki a törvény.
Ez a történet mindig mellbevág, mert ijesztően ismerős. A szűk nadrág, a rövid szoknya, a késői óra, a hangos nevetés, a túl sok pohár bor, mindig van valami, amit ürügyként rá lehet húzni az áldozatra. A férfit leválasztják a felelősségről, a nő viseli magán a bűnjelet.
A „Mit viseltél azon a napon?” kiállítást 2013-ban rendezték meg Brüsszelben, ahol tizennyolc ruhát mutattak be – köztük pólót, farmert, pizsamát és egy kislány rózsaszín ruhácskáját –, amelyeket nők viseltek, amikor megerőszakolták őket.
Voltam én is ilyen helyzetben. Az orvos, aki a vizsgálatnál túl sokáig tartotta rajtam a kezét. Az autóoktató, aki a kocsiban, zárt ajtók mögött olyan megjegyzéseket tett, amiknek semmi közük nem volt a vezetéshez. Ezek azok a pillanatok, amikor nincs kiút. A másiké a hatalom, tied a tehetetlenség, és a tested lefagy. A tűrés reflexnek tűnik, mert a menekülés nem opció.
És a legnehezebb rész még csak ezután jön. Elmondani valakinek. Nem az idegennek, hanem a legközelebbi hozzátartozónak. „Örülj neki, hogy szép vagy.” „Ez bók, nem több.” „Túlreagálod.” Így válik a zaklatásból végképp a nő hibája, mert ő értette félre, ő nem tudja helyén kezelni, ő csinál belőle ügyet.
A magyar közbeszédben ez már alapállapot. Egy-egy erőszakról szóló hír alatt a kommentszekciókban ugyanaz a logika tér vissza, mint a római bíráknál. „Mit keresett ott?” „Miért ivott?” „Miért nem szólt?” Az első reakció sosem a tettes számonkérése, hanem az áldozat gyanúsítása. És mindezt gyakran olyanok írják, akik közben a békét hirdetik, a család szentségét védik, és minden más ügyben erkölcsről prédikálnak.
Rengeteg férfi képes tisztelettel, partnerséggel fordulni a nőkhöz, sok férfi maga is dühösen szólal fel az áldozathibáztatás ellen. A baj a társadalmi reflexszel van, ami mindig készen áll felmentést adni a bántalmazónak, és mindig talál indokot az áldozat felelőssé tételére.
A farmer ítélete Olaszországban született, de ez a gondolkodásmód itt él velünk. Láthatatlanul minden nő viseli, amikor kilép az utcára, amikor egy férfi túl közel hajol, amikor egy szituációban egyszerre van jelen a hatalom és a félelem.
És amíg ez természetesnek számít, addig minden történet ugyanazzal a kérdéssel zárul: mit csinált a nő? Pedig a válasz mindig ugyanaz. Mindegy, mit csinált. Ha ő nem akarta, nincs az a nadrág, szoknya, este, szó vagy helyzet, ami felülírhatná.
