A Tisza Párt gyakorlatilag Magyar Péter. Ő a vezéralakja, a narratívája, a hangja, az arca, az algoritmusa. Ő írja a Facebook-bejegyzéseket, ő kommentál, ő szervez, ő jelent be, ő cáfol, ő mutat be programot, ő reformálja a vasutat, az igazságszolgáltatást, a vízgazdálkodást, ő hívogatja a Karácsonyt, ő maga a karácsony, ő süt palacsintát, ő árnyék-boxol, ő irányítja a légiforgalmat, ő eteti az árva gyerekeket és kiskutyákat…szóval készül megnyerni a választást. Mindezt úgy, hogy jelenleg nincsenek képviselőjelöltjeik, a párt hivatalos struktúrája szinte teljesen átláthatatlan, és a „kongresszus” egy olyan rendezvény volt, ahol rajta kívül senki más nem mutatott fel valódi politikai súlyt. “Valódi”.
A probléma nem az - sőt - , hogy az emberek kormányváltást akarnak, ez teljesen természetes, - sőt -, bizonyos időszakok után egészséges reflexe egy demokratikus társadalomnak. A probléma az, hogy ez a változás jelenleg nem jár együtt valódi politikai alternatívával, csak egyetlen ember víziójával. Magyar Péter pillanatnyilag úgy próbál kormányzásra készülni, hogy még saját pártját sem építette fel. Miközben a választók dühösek, csalódottak, elfordultak a jelenlegi hatalomtól, nem szabad elfelejteni: attól, hogy valami rossz, nem következik automatikusan, hogy a másik jó. Attól, hogy valami kimerítő, még nem következik, hogy ami érkezik helyette, alkalmas is. Mondjuk az is igaz, hogy a Deutsch-nál csak alkalmasabb van.
A Tisza Párt narratívája – egyelőre – teljes egészében a Fidesz-ellenességre épül. Ez érthető, hiszen tizenöt év kormányzás után a társadalom egy része valóban kiéhezett a változásra. Csakhogy kampányt lehet gyűlölettel nyerni - ebben non plus ultrák vagyunk, mióta a hunok letelepedtek - , országot viszont nem lehet vele vezetni. A magyar politika elmúlt harminc évének talán legnagyobb tanulsága, hogy a hatalom megszerzése és a kormányzás két teljesen külön világ.
Egy gyenge lábakon álló, tapasztalatlan kormányzat az egyik legnagyobb politikai kockázat, amit egy ország vállalhat. A modern államgépezet ugyanis nem működik vak hit alapján, a diplomácia például nem az ösztönök terepe (mint mikor ösztönösen érzem, ezért nem nézek ki az ablakon, hogy a vihar, ami hajókat vágott tönkre és megbénította a légiközlekedést, igazából a) egy kis eső és kész b) Lázár c)Rogán). A világpolitikában Magyarország súlyát tekintve egy közepes amerikai város szintjén van: olyan, mint San Diego, Houston vagy Dallas - mármint, ha azt vesszük, hogy kb. háromszor nagyobb GDP-t termel, mint Magyarország egésze. És mégis, a jelenlegi magyar kormány – minden belpolitikai vitája ellenére – olyan kétoldalú kapcsolatrendszert épített fel, amelyben egyszerre tárgyal Washingtonnal, Pekinggel, Moszkvával, Ankarával és Brüsszellel. Tetszik vagy sem, a kis köpcös tud valamit, ezek a kapcsolatok léteznek, működnek. És ezeket egy tapasztalatlan, informális, magamutogató, egyfős alapon működő politikai alakulat nem fogja tudni újraépíteni.
Minden történelmi példánk azt mutatja: a személyi kultuszba csomagolt rendszerek előbb-utóbb összeomlanak, ha nincs mögöttük szakmai háttér. Magyar Péter mögött pedig – a nyilvánosság számára – jelenleg nincs más, mint Magyar Péter (bár emlegettek valami “szerelmi" légyott-videót, azt még megvárom). A „New Deal”, amelyet Nagykanizsán meghirdetett, papíron jól hangzik. Ki ne akarna modern vasutat, igazságos adórendszert, megadóztatott oligarchákat és hazahozott tehetségeket? Minden vak, árva kiscicának új gazdit? Pónilovakat, szivárványt, vattacukor felhőket? De ki valósítja meg mindezt? Milyen jogi és pénzügyi háttérrel? Kik írják hozzá a törvényjavaslatokat, kik tárgyalnak majd Brüsszellel, kik készítik elő a költségvetést?
A történelem ismeri az ilyen pillanatokat. Ott van például az 1918-as őszirózsás forradalom, amikor Károlyi Mihály – tök jó szándékkal, társadalmi legitimációval, de szinte teljes politikai tapasztalat nélkül – kapta meg a hatalmat egy széteső birodalom romjain. Az idealizmus, a reformszándék nem párosult kormányzóképességgel. A vége tragikus lett: összeomlott az államhatalom, anarchia lett, elbukott a hadsereg, és jött a Tanácsköztársaság, majd a megtorlás. Nem volt apparátus, nem volt háttér, nem volt idő felkészülni. És ilyen környezetben minden jó szándék könnyen válik káosszá.
A világ ráadásul jelenleg talán a legkomplexebb időszakát éli. A gazdasági növekedés akadozik, a háború a szomszédban van, a nemzetközi diplomácia soha nem volt ennyire ideológiailag polarizált, az EU-ban pedig egyre nyíltabb konfliktusok zajlanak a közös jogértelmezés körül. Ebbe a térbe belépni egy személyes sérelmekre, félkész közösségi posztokra és szelfikre és offline kampánylapokra épülő politikai formációval veszélyes vállalkozás. A saját jövőjét már kockára tette, jöhet az országé is. Mondjuk aki a saját feleségét rommá zsarolta, biztos jót akar egy csomó idegennek.
Sokan azt mondják: rájuk szavaznak, mert nincs más. Mert Orbán ellen valakinek nyernie kell. Ez azonban nem túl jó érv, csak reakció, az országot nem lehet „ellen”-alapon vezetni. A vezetéshez vízió kell, és jó lenne a retorikai szinten túl is. Szakpolitika, intézményi tudás, jogi felkészültség, gazdasági realitásérzék, külpolitikai tapasztalat.
Kormányozni nem lehet „egyedül”. Egy kormányzat túlmutat a politikai akaraton, az egy funkcionáló gépezet: adminisztráció, jogszabályalkotás, intézményi lojalitás, nemzetközi hitelesség, fiskális egyensúly, válságkezelés és társadalmi bizalom kérdése. Egy modern állam irányításához kellenek a „hátország” emberei: államtitkárok, főosztályvezetők, kabinetfőnökök, jogászok, diplomaták, gazdasági tanácsadók, IT-szakemberek, kommunikációs stratégák, helyettes államtitkárok, önkormányzati vezetők, pártkatonák, háttéremberek és gyakornokok. Ez több ezer ember összehangolt munkája, amely egy szűk döntéshozó elit köré szerveződik, de csak akkor működik, ha az egész apparátus összes csavarja a helyén van, olyan emberek kellenek, akik értenek ahhoz, amit csinálnak (vagy legalábbis elég rutinosak, hogy ne rontsák el).
A jelenlegi magyar kormányzat – bármilyen kritikák is érik – pontosan tudja ezt. A Fidesz immár több mint egy évtizede párhuzamosan működő hatalmi struktúrák rendszere: minisztériumok, háttérintézmények, gazdasági holdudvar, médiafelületek, jogi és gazdasági tanácsadó hálózat, nemzetközi kapcsolati tőke. Lehet ezt kritizálni, lehet rendszerhibákat keresni benne, de a stabilitását nem lehet megkérdőjelezni. Ez a gépezet jelenleg napi szinten működteti az országot, legyen szó adópolitikáról, uniós tárgyalásokról, diplomáciai egyeztetésekről vagy költségvetési tervezésről.
Magyar Péter és a Tisza Párt ezzel szemben jelenleg semmilyen hasonló struktúrát nem mutat fel. Nincsenek nevek, nincsenek árnyékminiszterek, nincsenek regionális vezetők, nincs világos pártstruktúra. Nincs semmi, ami arra utalna, hogy ez a formáció képes lenne másnap reggel átvenni a közigazgatás irányítását. Még a 106 egyéni képviselőjelöltet sem tudják megnevezni, és azt ígérik, majd ősszel egy „zárt előválasztáson” dől el, ki indul. De mi alapján? Ki dönt? Milyen szempontok szerint? Ki fogja ezeket a jelölteket összehangolni egy válságban? Hová nyúlnak majd, ha csődbe megy egy önkormányzat, ha összeomlik a vasúti rendszer, ha újranyitják Brüsszelben a befagyasztott források kérdését?
A Tisza Párt akár győzhet is. Ez a jelenlegi rendszer természetes reakciója lehet, egy demokratikus válasz a felgyülemlett elégedetlenségre. De egy győzelem után eljön az a pillanat, amikor kormányozni kell.
Nem elég az, hogy „mi nem a Fidesz vagyunk”. A kérdés az: micsodák vagytok akkor? És hol vannak azok, akik ezt képesek végigcsinálni?
