Ma a Hópárduc Alapítvány vezetőjeként azon dolgozik, hogy kollégáival együtt gyerekeknek segítsen abban, hogy eredményesebben vegyék az akadályokat a tanulásban és a fizikai világban egyaránt.
Hogyan lehet egy tragédia után újrakezdeni? Hogyan lehet továbblépni úgy, hogy a múlt nem lehúz, hanem erőt ad? Sterczer Hilda története több, mint gyász és újrakezdés – a bizonyíték arra, hogy az emberi lélek ereje határtalan.
Ha egyetlen mondattal kellene bemutatnod magad egy teljesen ismeretlen embernek, mit mondanál?
Ez mindig nehéz kérdés, mert szeretjük az embereket kategóriákba sorolni: anya, vezető, sportoló, pék, pedagógus. De az ember sokkal több ennél. A mindennapjaim jelenleg leginkább a Hópárduc Alapítvány vezetéséről szólnak, ez tölti ki a gondolataim kilencven százalékát. De ha valakit egyetlen címmel akarunk meghatározni, az mindig csak egy kis szelete annak, aki ő valójában.
Az emberek gyakran a sikerek alapján definiálják magukat. Te viszont azt mondtad egyszer, hogy a sikerek olyanok, mint a gyümölcsök egy fán, de maga az ember a fa. Hogyan értetted ezt?
A sikerek olyanok, mint a fa gyümölcsei. Minden ember a saját adottságai szerint bizonyos területeken tud sikereket elérni. Ez az, ami feltűnő, ez az a cím, ami alapján beazonosítjuk vagy épp bekategorizáljuk egymást. Ahogy az almafát, vagy a körtefát.
Azonban maga a fa sokkal összetettebb. Van lombja, vannak ágai, árnyékot ad, madarak fészkelnek rá. A sikerek is hozzátartoznak az emberhez, de az igazi lényeg az, hogy milyen hatással vagyunk a környezetünkre, hogyan élünk, hogyan segítünk másokat.
Magyarországról te vagy a legmagasabban oxigénpalack nélkül járt nő. Ráadásul kettő, sőt majdnem három nyolcezres csúcsot másztál meg. Az ilyen eredmények után sokan azt gondolhatnák, hogy számodra a csúcs meghódítása egyenlő a sikerrel.
A hegymászók számára a siker nem csak annyit jelent, hogy elérjük a csúcspontot. Egy hegymászó sikere az, ha életben marad. Mert mi értelme van egy csúcshódításnak, ha az ember nem jön vissza?
Az igazán fontos az, hogy a hegyről is megismerjük a határainkat, tanuljunk belőle, és hogy többek legyünk általa. A siker egy állapot, nem egy pillanat.
Az a cél, hogy ne csak egy eredményt érjünk el, de közben megismerjük önmagunkat, fejlődjünk és építsük a személyiségünket.
Egy ilyen környezetben, a világ legveszélyesebb hegyei között az ember könnyen szembesül a saját törékenységével. Neked ez milyen érzés volt?
A civilizáció burkában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy életünk magától értetődő. De, amikor ott állsz egy nyolcezres hegyen, minden porcikáddal érzed, hogy az életed törékeny. Ez nem feltétlenül ijesztő, inkább kijózanító. Segít rávilágítani arra, hogy mi az, ami igazán fontos. Mert amikor elindulsz egy expedícióra, mindig benne van a lehetőség, hogy nem jössz vissza. De ez is része annak, hogy teljesen megéljük az életet.
Hogyan lehet egy ilyen élethelyzetben meghozni a döntést, hogy mikor kell visszafordulni?
Ez az egyik legnehezebb része a hegymászásnak. Minden hegymászó tudja, hogy a csúcs csak a félút. Az igazi cél, hogy épségben le is érjünk. Az embernek ismernie kell a saját határait, de közben folyamatosan figyelnie kell az időjárást, a csapatot, az energiáját. Néha a legnagyobb bátorságot az jelenti, ha valaki képes azt mondani: ennyi volt, forduljunk vissza. Ha túl sokáig húzod, az már nem bátorság, hanem felelőtlenség.
Az ember sokszor csak akkor keresi az élete értelmét, amikor valami nagy kihívással szembesül. Segíthet ebben az, ha folyamatosan feszegetjük a határainkat?
Nem feltétlenül a határok kitolása a lényeg, hanem inkább az, hogy felismerjük: több van bennünk, mint amit elsőre gondolnánk. Ez egy hegymászás során is igaz: ránézel egy falra, és azt mondod, hogy ez biztosan nem fog menni. Aztán mégis valahogy sikerül. És amikor ez megtörténik, rájössz, hogy ugyanígy működik az élet más területein is. Amikor valami nehézség jön szembe, és elbizonytalanodsz, egyszerűen fel kell tenni a kérdést: mi baj lehet belőle? Belevágok, és ha nem sikerül, akkor sincs semmi. Amit a hegymászás megtanított, az az, hogy a hibák gyakran a legjobb tanítók. Ott tényleg nagy a tét, mert ha rossz döntést hozol, annak súlyos következménye lehet. De ha túléled, akkor óriási történetek születnek belőle. És az élet legtöbb területén szerencsére nem arról van szó, hogy a hiba végzetes – legfeljebb tanulságos. Újra lehet kezdeni, tovább lehet lépni, és ez a fontos.
A hegymászás kapcsán azt mondták neked, hogy istenkísértés, pedig te hitből indultál útnak, és a csúcson Jézus nevét viselő zászlóval álltál. Hogyan látod, a hit és a lehetőségek hogyan fonódnak össze az életben?
Amikor azt hallottam, hogy a hegymászás istenkísértés, elgondolkodtam: tényleg az? Én úgy mentem a hegyre, hogy a zsebemben volt egy zászló Jézus nevével, és amikor felértem a csúcsra, ezzel mondtam köszönetet Istennek. Hiszem, hogy nem véletlenül kaptam azt a képességet, hogy 8000 méter fölött is helytálljak – ez nem kísértés, hanem lehetőség.
Sokan félnek kihasználni a talentumaikat, mert nem illenek bele egy „elvárt” képbe. Pedig mi van, ha Isten épp ezeket akarja használni? Számomra a hit nemcsak kapaszkodó, hanem iránytű is – a hegyen és a mindennapokban egyaránt.
Erőss Zsolt halála után a közvélemény és a média azt, hogy erősnek mutatkoztál, úgy értelmezte, hogy „nem gyászolsz eléggé”. Éreztél emiatt nyomást?
Nagyon nehéz volt, mert van egy társadalmi elvárás arról, hogyan kellene gyászolnia valakinek. Ha egy özvegy túl hamar mosolyog, akkor érzéketlennek tartják, ha túl sokáig gyászol, akkor meg azt mondják, hogy nem tud tovább lépni. Engem mindig is erős embernek láttak, és talán ezért is volt nehéz elfogadniuk, hogy én másképp dolgoztam fel a veszteséget. A gyász nem egyetlen arcú, mindenkinek másképp jön elő. Én a belső munkát végeztem el, nem a külső jelek számítottak .
A társadalom gyakran nem tudja, hogyan viszonyuljon a gyászhoz, és sokszor mi magunk sem. Én már megtanultam, hogy a legtöbb félreértés nem rosszindulatból fakad, hanem egyszerűen abból, hogy a másik nem tudhatja, mit élünk át. Talán a legjobb, ha kérdezünk – és ha látjuk, hogy nem jól sikerült, akkor egyszerűen csak ott vagyunk egymásnak.
Hogyan találtál erőt a továbblépéshez egy ilyen nagy veszteség után?
Nem egyik napról a másikra történt. Engem a hit és az önismereti munka segített abban, hogy megértsem, a fájdalom örökké a részem marad, de nem kell, hogy meghatározza az életem minden pillanatát. Idővel rájöttem, hogy van még előttem út, és hogy Zsolt sem akarná, hogy megrekedjek a múltban. A Zsolttal töltött idő része az életemnek, a gyász feldolgozásával pedig új identitásom lett.
Volt benned bűntudat, esetleg szégyenérzet amiatt, hogy bár te is részese voltál veszélyes hegymászásoknak, túlélted, míg Erőss Zsolt nem?
Bűntudatom nem volt, soha nem éreztem úgy, hogy miért én éltem túl. A szégyen érdekesebb. Korábban, amikor Zsolt expedíción volt, és én egyedül intéztem mindent, olykor éreztem, hogy „egyedülálló nőként” ez ciki lehet. De, amikor meghalt, ez teljesen megszűnt – elfogadtam, hogy egyedül nevelek két gyereket, és ez is rendben van.
Szerinted másként gyászolnak a nők és a férfiak?
Általánosságban igen. Egy nő számára az egyedüllét kevésbé radikális változás, mert eddig is dolgozott, nevelt, vezette a háztartást – most „csak” minden felelősség rá hárul. Egy férfinak viszont, aki korábban főleg a munkára koncentrált, sokkal nagyobb kihívás a háztartás és a gyereknevelés. De persze minden élethelyzet más, és biztos van sok kivétel.
A Hópárduc Alapítvány a te nevedhez fűződik, amelyben gyerekek fejlesztésével foglalkozol. Van olyan történet, ami különösen közel áll hozzád?
Sok sikersztorink van, de az egyik kedvencem egy kisfiúról szól, aki nagyon impulzív volt, és az iskolában mindig problémákba ütközött. Az anyukája behívatást kapott az igazgatóhoz, már előre izgult, hogy megint milyen gond volt a fiával. De nem dorgálást kapott, hanem azt kérdezték tőle, hogy hova viszi a gyerekét, mert elképesztő pozitív változáson ment át. Ez egy csodálatos pillanat volt, mert ez az, amiről a munkánk szól. Az, hogy a mozgás és a mászás nemcsak fizikailag fejleszt, hanem mentálisan is erősít, és segít a gyerekeknek megtalálni a helyüket a világban.
A szülők gyakran félnek attól, hogyha a gyerekük nehézséggel találkozik, elveszíti az önbizalmát. Hogyan lehet ezt erősíteni anélkül, hogy életük végéig fogjuk a kezüket?
Az önbizalom építése az egyik legnagyobb ajándék, amit adhatunk.
Az első lépés, hogy felismerjük, milyen mintákat hozunk a saját gyerekkorunkból – mit akarunk átadni, és mit elkerülni. A második pedig, hogy hogyan reagálunk a gyerek hibáira. Ha mindig a rosszat emeljük ki, az aláássa az önbizalmát.
Például egy házi feladatnál mondhatjuk: „Tízből hét szuper lett! A maradék hármat nézzük át együtt?” És ha nemet mond, azt is elfogadhatjuk. Így megtanulja, hogy a segítség nem kényszer, hanem lehetőség.
A gyerekek mikor mernek igazán segítséget kérni?
Ha megvan a bizalom. És ez ott kezdődik, hogy a kérdéseink mögött valódi érdeklődés legyen. Gyakran kérdezünk úgy, hogy a válasz nem is számít: „Miért csináltad ezt?” – pedig nem várunk valódi választ, csak a papolás jön utána. Ha a gyerek azt érzi, hogy tényleg kíváncsiak vagyunk rá, akkor mer majd hozzánk fordulni.
Szóval a szülői szerep egy folyamatos önismereti munka?
Igen, és közben hibázunk is. Nem az a kérdés, hogy okozunk-e sebeket, hanem hogy tudunk-e időben változtatni, javítani. Mert végső soron nem az számít, hogy tökéletesek legyünk, hanem hogy a gyerekünk érezze: mellette vagyunk, és számíthat ránk.
Beszéljünk egy kicsit a Magasságok és mélységek című filmről, amely a te és Erőss Zsolt történetét dolgozza fel. Milyen érzés volt immár külső szemlélőként újra végigélni ezt a veszteséget a filmen keresztül?
Az első alkalommal nagyon megdöbbentett, hogy a film mennyire követi a valós eseményeket, különösen a kezdeti részeknél. Ugyanakkor idővel rájöttem, hogy bár igaz történeten alapul, minden filmkockánál éreztem azt, hogy „igen, de...” – mert nem pont ott, nem pont akkor, nem teljesen úgy történt. Egy ideig még pontosan tudtam, mi volt másképp, de most már azt érzem, hogy a film elkezdi átírni a fejemben a valóságot. Emiatt eldöntöttem, hogy többet nem nézem meg, mert fontosabb számomra, hogy a saját emlékeimet őrizzem. Mindenképpen egy nagyon erős és megrázó élmény volt, ami újra szembesített ezzel az időszakkal.
Segített a film a gyászfeldolgozásban?
2018-ban jelent meg Révész Szilvia Hópárduc felesége című könyve, és az volt az a pont, amikor még frissen, de már lezárva tudtam beszélni az érzéseimről, a tanulságokról. Akkor már a mostani férjemmel együtt voltam, egy új fejezetet kezdtem az életemben. Így amikor később a film készült, az már egy lezárt időszakba hozott vissza. Nem mondanám, hogy nehéz volt, inkább furcsa érzés volt újra visszakerülni ebbe a történetbe, miután már sikerült továbblépnem.
Mi az az életszemlélet, ami leginkább segített neked túljutni a legnehezebb időszakokon?
Van egy idézet, ami végigkíséri az életemet. Az általános iskolás tanárom írta az emlékkönyvembe, és éveken át másolgattam a határidőnaplóimba. Később megtudtam, hogy Viktor Frankl gondolata, akinek Az élet értelméről című könyve mély hatással volt rám.
Frankl, aki Auschwitz túlélője és pszichiáterként öngyilkossági kísérletet túlélő emberekkel dolgozott, azt mondta: az élet olyan, mint egy sakkjátszma – rengeteg lépést tehetünk, sokféle döntést hozhatunk. Egyetlen dolog tilos: lesöpörni a táblát.
Mert „A játékszabályok nem azt követelik tőlünk, hogy mindenáron győzzünk, hanem hogy soha ne adjuk fel".
