Az interjú eredetileg az Ecoport magazinban jelent meg. A lap teljes tartalmát elolvashatja az ecoportmagazin.hu címen.
Fotóriporterként kezdte a pályafutását. Mikor érezte azt, hogy a fotózástól szeretne eljutni a művészeti alkotásig?
A fotós suli alatt a megyei lapnál, a Naplónál voltam gyakornok. Kezdetben rendkívül izgalmas volt megtanulni a fotográfia összes trükkjét. Sok-sok képet készítettem – ami ma, a digitalizáció korában már nevetségesen hangzik, de akkor ez hatalmas ajándék volt –, szinte korlátlan nyersanyag állt rendelkezésemre. Mindenhol kísérletezhettem amellett, hogy mindenütt meg kellett csinálnom azt az egy darab képet, ami megjelent. Ugyanakkor magamnak is dolgozhattam; kitalálhattam, hogyan lesz ebből számomra is érdekes, izgalmas tevékenység. Folyamatosan készítettem olyan képeket is, amelyek már nem feltétlen a lap igényeit elégítették ki. Eleinte még meg is jelenhettek a különböző kísérletezéseim, aztán egyre kisebb mozgásterem lett az újságnál. Rá kellett jönnöm, hogy ez már nem nekem való.
A későbbiekre nézve a fotóriporteri múltja mennyiben segítette a látásmódja, kifejezésmódja alakulását?
Nem segítette, sőt, kifejezetten zavarta. A sajtófotónak van egy sajátos nyelvezete, és ezt a nyelvet nagyon nehéz volt hátrahagyni. A munkásságom tulajdonképpen ma is arról szól, hogy ezt leromboljam, és megszabaduljak tőle. Nehéz elvonatkoztatni attól a képi világtól, amely nagyon könnyen érthető. Lehet benne természetesen minőség, de mégis az a lényege, hogy azonnal hasson.
Intermédia szakra járt a Képzőművészeti Egyetemre, majd DLA képzésre. Ez egy viszonylag új és talán kevésbé ismert művészeti képzés. Miért ezt választotta, és mit jelent az intermédia?
Valóban fiatal szaknak tekinthető, 2013-ban volt 20 éves. Eleinte elég tudatlanul álltam hozzá, igazi vidéki fiúként, aki nem biztos, hogy túlságosan sokat tudott a kortárs művészetről akkoriban. A nyitottsága tetszett meg elsősorban. Az, hogy lehetett foglalkozni fotóval, filmmel vagy bármilyen más művészeti ággal. Ezen a szakon az elméleti részek voltak a hangsúlyosak: megtalálni a problémát, amivel foglalkozni szeretne az ember, és kiválasztani hozzá a legkifejezőbb médiumot. Nyilván erősebb az új médiumok használata: számítógép, fotó, videó, internetes művészeti anyagok, programozás-művészet; tehát tényleg elég sokrétű.
Médiaművészként mivel foglalkozik?
A legtöbb munkám médiaarcheológiai problémákra épül. Érdemes végignézni azokat a találmányokat, amelyek az idők folyamán elsikkadtak, átalakultak, vagy teljesen más lett belőlük a tömeggyártásnak köszönhetően. Izgalmas kérdésnek tartom megvizsgálni azt, hogy az emberi érzékelés mennyit változott az idők folyamán; mit tartunk ma képnek ma, és mit olyan képnek, amely a valóságot leképezi. Ennek a feltérképezése ugyanakkor komoly kutatást igényel. A doktori dolgozatom is kapcsolódik ehhez a témához, az emberi érzékelési minimumról írom.
Tóth Zs. Szabolccsal közösen készítettek egy ún. polifilm modulátort, melyet Veszprémben is láthatott a közönség. Miről szól ez az alkotás?
Szabolccsal az egyetemi felvételi óta sokat dolgozunk együtt. A polifilm modulátorunk egy Bauhaus évfordulóra, valójában a Műcsarnokba készült, annak apszisában vetítettük, majd pedig Veszprémben egy közös kiállításunk megnyitóján is bemutattuk. A polifilm modulátor egy eszköz volt, amelyet egy programozó és egy műszerész szakember segítségével készítettünk. Moholy-Nagynak volt egy polifilm elképzelése, és mi azt vettük alapul. Számítógéppel vezéreltük több projektor állását, melyek 180 fokban mozogtak a vetítés során. Egy hatalmas legyet vetítettünk a falra, és ezt különböző művészeti és filozófiai témájú könyvekkel dobáltuk. A legyet nem sikerült eltalálni, a Műcsarnok falát viszont „megrepesztették” a könyvek. Azt hiszem, ez a gondolat aktuálisabb, mint valaha.
Művészeti szempontból milyen folyamat vezetett odáig, ahol most van?
A fotográfia fejlődésének legdinamikusabb időszakában voltam fotóriporter. Amikor elkezdtem, a sötétkamrából még félig száradt fekete-fehér papírképekkel rohangáltunk lapzárta előtt a nyomdába; mire abbahagytam, az egész procedúra lerövidült egy laptopon megnyomott „küldés” gombra. Ma többek között a kétezres években elkezdődött digitális képrobbanás foglalkoztat. Pályám kezdetén jelentek meg azok a digitális felületek is, ahova képeket lehet feltölteni. Elkezdett érdekelni, hogy hova lettek azok a képek, amelyek régen a családi fotóalbumokban kaptak helyet; ma hol tárolódnak, hogyan használjuk őket. A feltalálása óta igen népszerű fotográfia eltömegesedése érdekelt és érdekel ma is.
Az alkotás mellett főállásban dolgozik a veszprémi Művészetek Házában. Hogyan tudja összeegyeztetni az ottani napi munkát a művészettel?
Nyilvánvalóan sokat kivesz az emberből egy főállás, de megadja azt a szabadságot, hogy nem kell művészként úgy léteznem, hogy a mindennapi parizeres zsemlém múlik rajta; alapvetően csak ebből megélni ma Magyarországon amúgy is kétségbeejtően lehetetlennek tűnik számomra. Ha nincs főállásom, és művészetből szeretném eltartani magam, akkor az egy másfajta hozzáállást igényel: sokkal több ebbe fektetett energiát és munkát követel, sokkal több jelenlétet, ami most másra forgácsolódik el. Valószínűleg nem Magyarországon kellene ezzel próbálkoznom, mert hazánkban jelenleg nincsen kortárs műtárgypiac. Akad néhány gyűjtő, aki vásárol, de arra nem lehet építeni. Ma még inkább eggyel nagyobb autót vásárolnak az emberek, semmint például egy 80 000 forintos műtárgyat. Nyugat-Európában ez másként működik. Nálunk nem csak pénz, igény sincs erre. Nem kell az egyedi, a mindenhol bekapcsolt televízióban ugyanazok a képek láthatók; nem lesz egy tárgy, egy kép attól izgalmasabb, hogy csak az enyém.
Ha kapna Veszprémben egy Művészetek Házához hasonló kvalitású intézményt és hozzá pénzt is, akkor mit csinálna vele?
Nehezen megválaszolható kérdés, főleg, hogy jelenleg is egy ilyen intézményben dolgozom. Most is olyan erőbedobással próbálom csinálni, mintha a sajátom lenne. Talán egy kicsit szabadabb lenne – egy független galériának nagyobb lehet a mozgástere. Ha sok pénzt kapnék, rengeteget költenék marketingre – most ez elég fájó pontunk. Bécsben, ha kiszállsz a kocsiból a parkolóban, nem csak béna mosóporhirdetéseket látsz, hanem a fogyasztói társadalom bevett tolakodó vizuális eszközei galériákba, koncertekre csábítanak. Fontos lenne minél több embert megszólítani.
Most min dolgozik?
Legutóbb egy több részből álló, Veszprémről szóló projekten dolgoztam. Az első, a Romboljatok, hogy építhessetek arra az időre tekintett vissza, amikor a belvárost elkezdték lebontani és a lakótelepeket felépíteni. Rengeteg korabeli fotót mozgattunk meg benne. A második, csaknem egy évre rá, az Idegenek köztünk élnek egy szocio/sci-fi animáció volt a lakótelep életéről szintén sok-sok humorral. A filmeket mindkét alkalommal a Haszkovó lakótelep egyik tízemeletes házának 300 négyzetméteres tűzfalára vetítettük, hatalmas projektorokkal. Az animációkat Tóth Zs. Szabolccsal közösen készítettük, az egybefüggő filmek után az egyes mikróanimációkat élő zenei aláfestésre a helyszínen újra is kevertük. Jelenleg a legtöbb új ötletemmel inkább még csak tervezési fázisban vagyok.
Áfrány Gábor intermédia-művész 1971-ben született Veszprémben. A gimnázium elvégzését követően számítógépes, fotós és videó-szerkesztői tanulmányokat folytatott, majd 1994-től a Napló fotóriportereként dolgozott. Jelenleg a Képzőművészeti Egyetem DLA képzését végzi, valamint a veszprémi Művészetek Háza munkatársa. Számos csoportos és egyéni kiállítása volt Magyarországon és külföldön egyaránt. Gyakran dolgozik együtt Tóth Szabolccsal; nagyméretű animációik Veszprémben is ismertek a nagyközönség előtt.
Dohnál Szonja | Fotó: Babják Tamás
