Pontosan ezt tettem, hogy kiválaszthassam a személyes kedvencemet, amire a Művészet (egyéni) kategóriában bukkantam rá.
Balajthy Boldizsár, a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakos hallgatója az alábbi képaláírást fűzte a fotóhoz:
A pláza forgóajtójában egy próbababa kering. Tekintete vágyik a mozgásra és a figyelemre, de az élet csak álom marad számára, sosem lehet több, mint műanyag.
Balajthy Boldizsár: Majdnem élő
Bemutatkozásában azt írta, hogy
“beleástam magam a 20. század dokumentarista- és sajtófotóiba is, amely alapvetően formálta a fotográfiához való hozzáállásomat. Munkáim során arra törekszem, hogy ebben a felgyorsult világban megragadjak valamit, ami emberi és időtálló.”
Éppen a Boldizsár által is említett időtállóság ragadta meg a figyelmemet: a jelenet kortalannak érződik, a kép akár a hetvenes években is készülhetett volna, egyáltalán nem lepődnék meg, ha találnék hasonlót a Fortepanon.
Ez az időtállóság – a velünk élő anakronizmus – adja magát: bár a technológia szédítően gyorsuló ütemben fejlődik, és a mai életünk akár csak huszonöt évvel ezelőtt is sci-finek számított volna, embernek lenni évszázadokkal, évezredekkel ezelőtt sem jelentett nagyon mást, mint ma. Megszületünk, szeretünk, szenvedünk, érzünk, aztán meghalunk. Az időtállóság – az emberi lét koroknak ellenálló lényegisége azáltal kap hangsúlyt a fotón, hogy a fókuszba nem az embert, hanem a műanyag próbababát helyezte az alkotó.
A baba: időtálló, amennyiben műanyag teste évszázadok múlva is ott úszkálhat majd valamelyik óceán felszínén a szemétszigetek között – azonban ő egy korszak terméke; és értelme, lényege elvész addigra. Az ember időtállósága más természetű. Az emberi test romlandó és eltűnik (“isȧ, por ës homou vogymuk”), értelme és lényege azonban változatlan, míg zajlik a történelem.
Az időtállóság e két különböző, egymással ellentétes, egymást kiegészítő aspektusa – ember és baba – mint a jin és jang, járják különös táncukat a pláza forgóajtajában.
