Most először jártam Abbáziában, és mindenféle egyéb felkészülés nélkül érkeztem. Nem jártam utána, ki mit alapított a helyen, ki mit fedezett fel, vagy hogy milyen hírességek éltek ott, adott esetben utolsó éveikben. Mindig szeretem magam felfedezni az efféle kincseket, majd részletesen is utánajárni a már látottaknak. Így történt, hogy a parton sétálgatva megpillantottam egy táblát, amelyre magyar név volt írva. Ez még önmagában persze nem feltétlenül meglepő, merthogy az egykori Monarchia részéről beszélünk, közelebb lépve láttam a teljes nevet: Dr. Szegő Kálmán.
Ő volt az, aki 1894 és 1924 között gyermekszanatóriumot működtetett, így vált az abbáziai gyógyturizmus kiemelkedő alakjává. A Szegő Szanatórium négy épületből állt, nyolcvan szoba, százötven ágy, központi fűtés, tengerparti fürdő és egy karsztos barlang segítette a gyermekek gyógyulását. Az épületen ma a Hotel Belvedere felirat olvasható, kissé elhagyatottnak tűnik a hajdan gyermekzsivalytól hangos hely – pontosan száz évvel Szegő születése után magányosan egyedül sétálgatok a környéken.
Visszaérve a szállásra, este utánanéztem, nem akadnak-e olyan ismert emberek, akik ezen a helyen próbálták egészségüket javítani.
A város vendége volt többek között Jókai Mór, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond, Molnár Ferenc, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc és Tamási Áron. József Attila a szegény gyerekek üdültetése keretében járt az Adriánál, míg a tizenöt éves Füst Milán tüdővérzését itt kezelték. Móra Ferenc 1927-ben próbálta rendbe hozatni megromlott egészségét.
Másnap visszamentem a sétányra, de már másféle érzésekkel haladtam a tenger melletti szakaszon. Szövegek jártak a fejemben, verssorok, és persze az a gondolat, hogy az irodalom említett nagyjai pontosan ezen a köveken jártak, és ugyanezen a tengeri látványon merengtek naphosszat.
Próbáltam elképzelni, ők mire gondolhattak a vidéket járva, a festői tájon pihentetve szemüket vajon milyen szavak pereghettek elméjükben. Már nem is voltam egyedül. Ott éltek bennem gondolataikkal, világukkal. Úgy tartják, az ember közösségi lény. Megtapasztalhattam, hogy a közösségi lét nemcsak a térbeli határokat törli el, miközben együtt vagyunk másokkal a jelenben. A közösség az idő határait is szétfeszíti. Ahogy lépkedtem a köveken, együtt meneteltem az írókkal. A sétány összeterelt bennünket, összefonta a jelent és a múltat, az embert és a művészetet.
