Aztán persze jön a másik oldal, aki szerint az előző oldal nem is csinált semmit, csak elrontotta azt, amit ők korábban se csináltak meg, de legalább nem ennyire rosszul. És mindenki magyaráz, hogy „mi legalább nem vagyunk olyanok, mint ők”, miközben senki nem tudja már, kik azok az „ők”, csak azt, hogy ők mindig a hibásak.
És akkor elkezdik egymás árnyékát is ostorozni, hogy „az előző kormány idején”, meg „bezzeg a mi időnkben”, mintha valami politikai telenovellát néznél, ahol a szereplők 15 éve ugyanazokat a mondatokat mondják, csak a díszlet változik: néha sajtótájékoztató, néha nemzeti konzultáció, néha meg egy random családi idill, ahol a gyerek a nemzeti zászlóba csomagolva kanalazza a jövőt.
És közben az egész olyan, mintha egy végtelenített monológot hallgatnál, amit senki sem ért, de mindenki tapsol, mert „biztos ez most valami fontos”. Minden mondat kezdődik egy „Mi nem olyanok vagyunk, mint ők”-kel, folytatódik egy „Mert ők tönkretettek mindent”-tel, és végződik egy „De mi most megmutatjuk, hogy lehet másképp”-el, amiből persze semmi nem következik, csak még egy sajtótájékoztató.
Az egész ország egy hatalmas „ahhoz képest”, ahol mindenki valamihez képest jó, vagy legalább kevésbé szar.
És most, tessék, itt tartunk: egyszerre lesz Békemenet meg Nemzeti menet. Igen, egyszerre. Az egész annyira abszurd, hogy már csak arra jó, hogy egymás cerkáját méregessék vonalzóval. A lényeg nem a béke, nem a nemzet, hanem hogy ki tud nagyobb zajt csapni, ki tudja jobban hergelni a saját táborát. Miközben mindkettő a „szeretetországiról” beszél, mi meg középen állunk, és csak annyit kérdezünk: „csókolom, lesz ez még rosszabb is?”
Mert itt tényleg se béke nincs, se nemzet, csak a két tábor egymásnak ordibálása. Tök jó lenne, ha egyszerűen csak felállítanánk két színpadot, és hagynánk, hogy átkiabáljanak egymásnak:
„BEZZEG TI!” „BEZZEG MI!”
És mindenki boldog lenne. Ők is, mert beszélhetnek, meg mi is, mert nem hallanánk.
Isten biz’om, én kimegyek. Kimegyek, és jól megnézem magamnak ezeket a meneteket.
Megszámolom egyesével az embereket. Megkérdezem tőlük: „Te ezt hogy bírod? Nem vagy még gyomorrákos?” Mert én komolyan úgy érzem magam, mintha az alkusz anyu meg apu üvöltözne az 5 éves fejem fölött, hogy „én jobban szeretlek!” meg „nem, én jobban szeretem!”, miközben egyik sem figyel rám, csak egymást akarják túlordítani. És ott állok középen, zúg a fejem, és lassan csak annyit mondok: „jó, oké, csak hagyjatok már.”
Közben meg megy a legújabb PR-divat: elmenni a legdurvább putriba, lefotózni a legnyomorultabb sorsú nénit, gyereket, rokkant bácsit, aztán negyvenöt kamera, nyolcvan beállítás, kis lightroom-szűrő, sírós zene alá, majd indul a poszt: „Segítünk.”
Csak aztán elfelejtik őket. Ott maradnak ugyanúgy. De nem baj, mert a like megvan, a moralitás kipipálva, a videó meg hozza a nézettséget. Ez is csak marketing. Szívfacsaró díszlet.
És akkor ott vannak a nyugdíj- és adótervek. A licitverseny:
a Fidesz már ott tart, hogy Lázár János szerint jöhet a 28. havi nyugdíj, mert miért ne, ha már a 13. is megvolt.
A Tisza meg azt mondja, legyen 120 ezer euro-forint minimálnyugdíj, meg majd Magyar Péter személyesen viszi ki postán piros csengettyűs biciklivel a megemelt nyugdíjakat – persze csak a „jó” nyugdíjasoknak, mert a gazdagok „kapják be”, dolgoztál, most már kussoljál.
És közben mindenki az adókról beszél, de senki nem mondja meg, hogy miből.
A Tisza szerint majd hazahozzuk a brüsszeli pénzeket – csak arról nem beszél senki, hogy annak ára is van.
A Fidesz meg nagy lendülettel feloszlatja lassan az Európai Uniót, csak épp azt nem mondják, miért. Vagy várjál, SOROS.
Én meg itt tartok: most már k…….. unom.
Kérek mindkettőtől egy esszét. Egy rendeset.
Mit, miből, mikor és hogyan fog Ő csinálni. Nem a másik, nem ahhoz képest, nem „bezzeg ők”.
Nem érdekel, kinek van kastélya, büdös lába, banán a gatyájában – ez már nem politikai kommunikáció, ez bohózat.
És tudod mit? Nem kéne részt venni benne.
Azért, mert apu üvöltözik a postással, neked nem kell kimenni, és még bokán is rúgni a szerencsétlent.
Miért csesztetjük egymást kommentekben? Nem zúg a fejetek?
Mi értelme bántani a másikat? Miért nem lehet már senkinek véleménye, anélkül hogy azonnal „szar ember” lenne? “MER a FIDESZ….” És? Fideszes vagy? Nem? Akkor mit óbégatsz? “MER A TISZA AGRESSZÍV….” És? Tiszás vagy? Nem? Akkor mit óbégatsz?
Lehet, hogy neki, a családjának az a jó. Mi közöd van hozzá?
El kell menni szavazni. Húzd be, ahova tetszik.
De ne az undorító hergelés hatására.
Keressünk már valami logikát az egészben.
Nem feleséget választunk, meg férjet.
Lehet ronda, köpcös, pocakos – csak legyen politikus, aztán csinálja a dolgát.
És az egész olyan rohadt fárasztó, hogy az ember már ott tart, hogy esküszöm inkább Dobrevet vagy Toroczkait néz, mert legalább hithűek magukhoz. Nem próbálnak szeretetországot játszani, nem tolják minden nap az arcodba, hogy ők az igazság bajnokai. Kevesebbet látod a pofijukat, és ez valahogy már önmagában megnyugtatóbb, mint a napi agymosás.
