Hosszú hónapokon át állt a bajnoki táblázat élén a a Veszprémi SE, de az utolsó előtti fordulóban kikapott Komlón, és az üldöző Dunaújváros jobb gólkülönbséggel megelőzte. Matematikailag ekkor már biztosan NB I-es volt a VSE, de Glázer Róbert vezetőedző és játékosai bajnokok akartak lenni, de ez már nem csak rajtuk múlott.
Az utolsó fordulóban a középmezőny erős alakulata, a Nyíregyháza látogatott Veszprémbe, az éllovas Dunaújváros vendége pedig a harmadik helyen álló Szeged volt. Az újvárosiak visszaelőzéséhez, ezzel az aranyérem megszerzéséhez a veszprémieknek több pontot kellett szerezni a bajnokságot záró napon. Az egy időben kezdődött mérkőzések szünetében a Dunaújváros 3-0-ra vezetett, a királyné kvárosában viszont nem esett még gól. Látszólag minden eldőlt. De csak látszólag...
Akkoriban még nem létezett internet, mobil, még vezetékes telefon se volt mindenhol. A veszprémi játékosok csak arra koncentráltak, hogy rajtuk ne múljon. Kapuja elé szegezték a Nyíregyházát, de talán a túlzott akarat miatt sehogy se tudtak betalálni a kapuba. Sőt, a kitámadó, és így hátul fellazuló hazaiak mellett a vendégcsapatnak is volt gólszerzési lehetősége, de a veszprémi mezben utoljára szereplő, a Ferencvároshoz visszatérő Szeiler József megmentette kapuját a góltól. Öt perccel a meccs vége előtt Kiss Géza játékvezető kiállította a veszprémiek irányító középpályását, Onhausz Tibort, aki minden áron meg akarta akadályozni a nyírségiek újabb veszélyes kontráját. Emberhátrányban végképp minimálisra csökkent a győzelem megszerzésének esélye. Ám a hazaiak nem adták fel. A 87. percben az előretörő Rugovics Vendel buktatásáért megítélt szabadrúgást Csomai József ívelte a nyíregyházi kapu elé, amit Horváth I László mindenkit megelőzve az ötösről védhetetlenül fejelt a kapu bal oldalába, 1-0.
Megvan a győzelem! De mi a helyzet Dunaújvárosban? A stadion portájáról telefonálva valaki megtudta, hogy ott még tart a meccs, melyen 3-3-ra egyenlített a Szeged. Az ottani hármas sípszóval egy időben bajnoki címet ünnepelhetett a VSE. Se előtte, se utána nem volt ilyen a veszprémi labdarúgás történetében.
A szurkolók már a feljutásért is rendkívül hálásak voltak kedvenceiknek, ezért előre megszervezték az NB I-be jutás megünneplését. Előkerült egy lovashintó, melyen a mezüktől megszabadított, félmeztelenre vetkőztetett futballistákat fuvarozták körbe a stadionban. Az ünneplés az öltözőben és az utcán folytatódott. A játékosok kivették foglalatából az öltöző nagy ablakát, s a közös öröm a tetőfokára hágott. Tapsoltak, skandáltak, énekeltek a szurkolók, és próbáltak valami ereklyét szerezni, mire Csepely Imre szertáros bánatára kirepült az ablakon a felszerelés néhány darabja. Az ünneplés a Metrónak nevezett belvárosi pincesörözőben zárult a késő éjszakai órákban, majd még egy héten át tartott a különféle hivatalos és sportbaráti fogadásokkal.
Június 12-e 37 évvel ezelőtt aranybetűkkel került be az 1912 óta létező veszprémi labdarúgás történelemkönyvébe, amit azóta sem sikerült felülmúlni, és ez a közeli jövőben sem tűnik valószínűnek. Ezért mindaddig június 12-e legyen a veszprémi labdarúgás napja!
És akik 1988-ban ezen a napon a pályán és a kispadon bajnoki címre vezették a VSE-t a Nyíregyháza elleni mérkőzésen: Szeiler József (kapus), Bognár Péter, Baranyi Sándor, Csik Ferenc, Szécsi János (védőjátékosok), Csomai József, Onhausz Tibor, Kelemen Miklós (középpályások), Rugovics Vendel, Gáspár Zoltán, Horváth I László (csatárok). Csereként lépett pályára Fridmann Tibor és Sánta László. Vezetőedző: Glázer Róbert, pályaedző: Zsenticskó István, gyúró: Éger Károly, csapatorvos: dr. Nemecz Pál. Sajnos közülük Csik, Onhausz, Fridmann, Zsenticskó és Nemecz doktor már nincs közöttünk, de örökké élnek azok emlékezetében, akik átélték azt a csodálatos napot.
A Népsport másnapi számának tudósítása a veszprémi bajnokcsapat fotójával
