„A csend tölti ki a hangok közti űrt, ezért ugyanolyan fontos, mint maga a hang. Ha túl nagy a zaj, csakis benne találhatunk újra önmagunkra. A csendben állnak össze a hangok újra zenévé, a gondolatok tettekké. A csend lehet félelmetes, örömmel teli, de fájdalmas is. Mindegy milyen, csak közömbös ne legyen. Bereményi Géza Cseh Tamás számára írt szövegeiben ez a csend töltődik fel a múlt emlékeivel, humorral, érzelemmel és tartalommal. Ebben mindenki magára találhat. Mondhatni, ez egy Best of Cseh Tamás – Bereményi Géza műsor, kiváló színészekkel és zenészekkel, Hrutka Róbert hangszerelésében.”
Ez áll az eseményt beharangozó plakáton, és bár Veszprémben bátran mondhatjuk, hogy pezsgő kulturális élet van, mégis elképesztő kuriózum, hogy a királynék városában egy színpadon láthattuk Udvaros Dorottyát, Nagy-Kálózy Esztert, Für Anikót, Gubik Petrát, Rudolf Pétert, Szegezdi Róbertet, Szélpál Szilvesztert, Hrutka Róbertet.
A dramaturgiailag tökéletesen megkomponált esten Cseh Tamás szerzemények hangoztak el, Hrutka Róbert hangszerelésében.
A műsor íve, ritmusa, dinamikája egy pillanatig sem hagyta magára a nézőt, a zenészek (Kalmus Felicián – cselló, Galambos Zoltán – zongora, Markó Ádám – dob, Fehérvári Attila – basszus, Dely Domonkos – vokál, perka) együtt lélegeztek velük, a színészekkel és a hangszerekkel.
Most, miközben próbálok nagyívű, magvas gondolatokat megfogalmazni az estéről, azt kell mondanom, hogy nincs mit mondanom. Nem lehet. A nevek, a dalok magukért beszélnek, lehetetlenség mondatokba foglalni, amit átéltem az egy emberként ünneplő közönséggel.
Nem lehet kifejezni, milyen érzés volt, amikor Udvaros Dorottya egyedül elénekelte a Jobbik részem című dalt, vagy Szegezdi Róbert az Eszembe jutottált, vagy Für Anikó a Tangót, vagy amikor mindenki együtt énekelte a Karom kitárva című szerzeményt. A színészek nem tudtak úgy a dalok után lemenni a színpadról, hogy minimum kétszer vissza ne tapsolták volna őket.
És miközben a tizenkettedik sorból azon gondolkodtam, milyen sűrű ez a két óra, mennyi megélés, milyen utánozhatatlan, megismételhetetlen, milyen élő, milyen hiánypótló, a hála érzése kezdett bennem keringeni a művészek felé.
A hála, amiért arra tették fel az életüket, hogy adjanak valamit magukból, hogy hétfő este, többszáz embert megörvendeztessenek, amikor máshol is lehetnének, de ők pont itt vannak, pont így vannak. Hogy arra tették fel az életüket, hogy valaki egy este a tizenkettedik sorban azt érezze, amit érez.
A műsor után persze előtört belőlem a rajongó, aki szívesen várakozna a művészbejárónál, hogy mindenkinek elmondja azt, amit nem lehet elmondani, ami igazából nemcsak erről az estéről szólt volna, hanem arról, hogy milyen nehéz megköszönni, szavakba önteni az általunk nagyra tartott embereknek, hogy szeretjük őket, hogy mindennap hálásak vagyunk nekik, hogy reményt adnak, hogy feledtetnek, hogy emlékeztetnek, hogy ráébresztenek. De a tizenkettedik sorból a lépcsőn elindulva már tudtam, hogy nem fogok kint várakozni. Hiszen nem lehet elmondani. Éppen azért ülök én a közönség soraiban, mert nekem nincsenek szavaim, eszközeim. Csak makogni tudnék, meg egyébként is unhatják a közeledéseket. Közben erősen feszített a gondolat, hogy amióta az eszemet tudom, biztonságot adnak a művészek, a művészi értékek, a sorok, a szövegek, a dalok, a dallamok, a pillantások, hogy miattuk mindig az eszembe jut, hogy a világ egy nagyon szép hely, és valahol muszáj megköszönnöm nekik, hogy arra tették fel az életüket, hogy nekem jobb legyen, hogy nekem is jobb legyen. Köszönjük, hogy a világ szép!
