A Mikulást, mind önálló brandet nem a Coca-Cola találta fel, habár valamilyen szinten mégis köze van hozzá a világmárkának, de erről majd később. A Mikulás személyében valójában egy keleti keresztény szentet, Szent Miklóst tisztelhetjük. Ő a negyedik században élt Kis-Ázsiában. Habár sokat nem tudunk róla, a fennmaradt feljegyzések szerint egy gazdag kereskedőcsalád sarja volt, de még gyermekkorában meghaltak a szülei egy járványban, őt pedig püspök nagybátyja nevelte fel. Egészen hamar ő is a papi hivatás útjára lépett, majd püspök lett, az örökölt vagyonát pedig szétosztotta a környék szegényei közt.
Szent Miklósról olyan legendák is élnek, miszerint már csecsemőként is a buzgó keresztény életet élte, volt olyan nap a héten, amikor a böjtölést választotta és akkor csak egyszer szopott. Ennél életszerűbb az a történet, ami egy szegény családról szól, ahol három leány élt, viszont hozomány híján az apjuk nem tudta őket férjhez adni. Szent Miklós ezt megtudva minden nap az éjszaka leple alatt egy arannyal teli zacskót dobott be a házuk ablakán. A harmadik nap viszont a hideg miatt csukva voltak az ablakok, így az utolsó adományt a kéményen keresztül juttatta el a családnak.
Mindez december 5-én éjszaka történt, a hagyomány pedig ma is él, amikor a gyerekek kirakják az ablakba csizmáikat, reménykedve a Mikulás ajándékaiban.
Azt viszont nem lehet mondani, hogy a Mikulás-kultusz egyetemes lenne az egész világon. Sőt, sokáig még az ábrázolása sem volt mindenhol ugyanolyan. Európában például sokáig egy aranyszínű ruhába felöltözött öregemberként tisztelték, megtartva a kinézetében is a püspöki eredetét. A piros nagykabátba öltözött fehérszakállas Mikulást először az USA-ban rajzolta le egy bizonyos Louis Prang grafikus egy karácsonyi képeslapra még a huszadik század elején. Ez akkor még csak a tengerentúlon hódított, viszont 1931-ben a Coca-Cola is átvette ezt egyik reklámjában, innen pedig elindult világhódító útjára a piros színű, pirospozsgás Mikulás.
De térjünk vissza a korábbi századokba és Magyarországra!
Egy különös népszokás sokáig jelen volt a parasztság körében, elsősorban a Dunántúlon és Észak-Magyarországon. A „láncos Miklós” estéjét ugyanúgy december 5-én tartották, de ekkor az izgalommal teli ajándékvárás helyett a félelem és sok esetben a traumatikus helyzetek uralták a közhangulatot.
Ekkor a fiatal legények bekenték az arcukat korommal, szakadt ruhát vettek, amit kitömtek szalmával is, hogy még nagyobbnak és félelmetesnek tűnjenek, láncokat, de néha még vesszőket és vasvillát is magukhoz vettek, majd így járták az utcákat és házakat, ijesztgetve az embereket, de főleg a fiatal lányokat és gyerekeket.
Az sem példa nélküli nélküli, amikor valakire rá is suhintottak ezekkel a pálcákkal, vagy más esetben hideg vízzel locsolták le az embereket.
A láncos Miklós népszokás német területről terjedt át Magyarországra is, eredetét tekintve pedig betudható egyfajta gonoszűző szertartásnak is. A fiúk ugyanis így próbálták megtisztítani a falujukat az ártó szellemektől és a gonosztól, hogy karácsonyra szellemi értelemben is makulátlan legyen a közösségük.
A népszokás durva jellege miatt azonban korán sem volt népszerű. Vannak beszámolók arról, amikor néhány gyermekes házból aznap ki sem tették a lábukat az ott lakók. De például Csepregen hivatalosan be is kellett tiltani a láncos Miklóst.
Habár még a huszadik század elején is voltak települések, ahol őrizték ezt a hagyományt, a hatvanas évekre teljesen kihalt a magyar folklórból.
Fortepan / Hámori Gyula
Érdemes kitérni néhány gondolat erejéig a krampuszokra is, akik ma már legfeljebb csak egy göcsörtös virgácsot hagynak az ajándékok mellett a gyerekeknek, jelezvén, hogy nem volt minden esetben példás a magatartásuk abban az évben. Az ő elődjeik azonban ennél jóval sötétebb szellemiséggel rendelkeztek. Eszerint a krampusz egy olyan ördögi szörny volt, aki elkapta a rossz gyerekeket, megverte, majd megette őket.
A legendájuk még a középkorban született meg osztrák területen, amikor Szent Miklós befogta az ördögöt, akit aztán láncra vert és mindig magával vonszolta.
Egy másik magyar népszokás a Ipolyságban volt elterjedve. Ez volt az úgynevezett Mikulás-esti gyóntatás. A láncos Miklóshoz hasonlóan itt szintén egy szerepjátékot adtak elő, ám jóval kidogozottabb dramaturggal.
A főszereplők a fiatal legények voltak, akik ilyenkor beöltöztek püspöknek, ördögnek, vagy néha angyalnak is, majd felkeresték a fiatal lányokat a fonóban, akiknek aztán kínos, sokszor a nemi életükre vonatkozó kérdéseket tettek fel, mint például ki a szeretője, aludtak-e már együtt és hasonlók. Amennyiben a lány valamelyiknél tagadott, akkor kirángatták a szabadba, megfogdosták és összekenték korommal. Ha az angyal is velük tartott, akkor ő néha megmentette a lányt, ekkor egy közös tánccal kellett meghálálni a segítséget.
Ma ez már felérne egy komplett zaklatással, de akkoriban jóval könnyedebben kezelték és inkább viccesen fogták fel a színjátékot, nem pedig komoly zaklatásnak. Legalábbis az esetek többségében. Ennek ellenére a papság nem nézte jó szemmel a Mikulás-esti gyóntatást és többszöri megbotránkozásuk után lassan, de kikopott ez is a népi folklórból.
