Hétköznapi szinten megjelenő megfelelésekre gondolok, amelyeket talán soha nem neveztünk nevén, hiszen az „ismerős” érzés adott egyfajta otthonosságot, megszokottságot, de ha jobban belegondolunk, érdemes inkább megszabadulni azoktól. Ott húzódik mozdulatainkban, tekintetünkben, viselkedésünkben.
Észrevetted, hogy amint átenged egy sofőr a gyalogos zebrán, úgy rohamtempóban, megkettőzött lépésekkel igyekszel átérni a túlsó padkára, hogy arra felszökkenve folytasd ugyanazt az egyébként lassú és kényelmes tempót, amit a zebra előtt is produkáltál? Miért érezzük, hogy sürgetve vagyunk, amikor jár nekünk az elsőbbség?
Miért gondoljuk, hogy vendégségben kötelező azt mondani az ételre, hogy finom, még akkor is, ha alig csúszik le a torkunkon? Miért gondoljuk, hogy megsértődik a vendéglátó, ha nem eszünk meg mindent egy szálig? Miért van, hogy a nagymama vasárnapi ebédjét gyorsan kell eltüntetni a tányérról, és még repetát is kérni kell?
Miért érzünk kényszert, hogy ha barátunknak, munkatársunknak új frizurája, új ruhája, új design-ja van, akkor kötelező megdicsérnünk? Miért gondoljuk, hogy a hallgatás bántó, és biztos a nem tetszésre vall?
Miért hisszük, hogy ha régi ismerőssel találkozunk az utcán, akkor illik kedélyesen érdeklődni a hogyléte felől még akkor is, ha egyébként évtizedek óta még csak nem is gondoltunk rá, vagy adott esetben sosem kedveltük?
Vajon miért válaszolunk a „Hogy vagy?” kérdésre automatikusan úgy, hogy jól, amikor sose voltunk rosszabbul?
És végezetül, miért gondoljuk azt, hogy ünnepnapokon muszáj boldognak és jókedvűnek lenni, hiszen egy évben egyszer van karácsony, így illik jó arcot vágni hozzá, még akkor is, ha rajtunk épp az egész éves fáradság üt ki abban a tájban?
A megfelelési kényszerek sokszor észrevehetetlen belső frusztráltságot okoznak, ami kihat a mindennapjainkra, tevékenységeinkre, és arra, hogy milyen hatással vagyunk a környezetünkre. Elengedésükkel felszabadultabb, energikusabb életet élhetünk.
