Mintegy hat évvel ezelőtt jelent meg első könyve, az Örökölt sors. Azóta szakadatlan népszerűsége, interjúkat ad, előadásokat tart, megjelentek további könyvei. Hozzá szokott már ehhez az életformához? Egyáltalán: meg lehet szokni?
Ami kívülről különleges életformának tűnhet, az megélve nem más, mint következetes munka, egyik feladat a másik után. Az életemet nem a népszerűségem tudatában élem. Reggel, amikor felkelek, nem a saját nimbuszom foglalkoztat, hanem az aznapi feladatok, határidők, a megoldandó problémák, a megírandó cikkek. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkám minden egyes aspektusát élvezem.
Mennyire érte váratlanul a számunkra legalábbis hirtelennek tűnő siker? Megérintette a felelősség súlya?
Az Örökölt sors az elmúlt két évtized legnagyobb magyarországi könyvsikere, ami nem csak engem, de a könyvszakma öregrókáit is meglepte. Azt a lelkem mélyén éreztem, hogy sikerült megtalálnom a hangomat, és közérthetően, mégis tudományos igényességgel beszélni egy roppant összetett jelenségről, ám azt álmomban sem gondoltam volna, hogy öt évvel a megjelenése után még mindig a sikerlisták előkelő helyein lesz. A felelősségemmel mindig is tisztában voltam, éppen ezért vigyáztam, hogy a mondataimmal ne keltsek parttalan indulatokat, ne felmentéseket adjak az olvasók kezébe, hanem a megértést, az elfogadást és a feldolgozást segítsem.
Kötődik ehhez esetleg történet? Volt olyan pillanat, amikor észrevette, hogy itt már nincs visszaút, az embereknek szüksége van Önre, a szakértelmére?
Az embereknek magyarázatokra van szükségük, mert értelmes lények lévén szeretnék érteni, hogy mi miért történt velük. Én ebben a megértésben tudok segíteni. Az ezzel kapcsolatos egyik megrázó élmény még a könyv megjelenése előtt ért. Akkor már tartottam előadásokat. Egy ilyen alkalommal az előadás annyira megrázóra sikerült, hogy utána sokan sírva jöttek oda hozzám, hogy megköszönjék a megszületett felismeréseiket. A mai napig fel tudom idézni az arcokat és a kedves öleléseket.
Mit gondol, az emberek mennyire várják el Öntől, hogy mindig, minden körülmények között a nagybetűs pszichológus legyen, aki jól van, aki kiegyensúlyozott, aki önreflexív?
Pszichológus, orvos, ügyvéd, tanár – bárkit hajlamosak vagyunk idealizálni, és azt gondolni, ő felette áll vagy felette kellene állnia minden esendőségnek, gyarlóságnak vagy gyengeségnek. Steril életek azonban nincsenek. Mindannyian számtalan sebet, hiányt hordozunk magunkban, néha rossz döntéseket hozunk, van, hogy elfogy a türelmünk, időnként elfáradunk, nem tudunk kellő figyelmet adni, talán meg is bántunk másokat. A pszichológus sem egy emberfeletti lény, csupán valaki, aki behatóan ismeri az emberi lélek működésének törvényszerűségeit, elsajátított egy önreflexív működésmódot, és tudását igyekszik személyes életébe is beépíteni és folyamatosan fejleszteni önmagát. Álságos vállalkozás lenne mást mutatni, tévedhetetlennek, hibátlannak beállítani magam.
A kérdést megfordítva: Ön tudja semlegesen nézni az embereket, vagy a személyéből adódik, hogy folyamatosan figyeli, vizsgálja őket, azokat is, akikhez különösebb kötődése nincsen?
Ahogy egy ortopéd orvos észreveszi, ha valakinek bokasüllyedése van, de nem szólít le az utcán, a pszichológus is lát bizonyos jeleket, látja a szorongás vagy az elfojtott agresszió jegyeit, de hétköznapi helyzetekben ennél többet nem tesz. Az észlelésnél csak terápiás kapcsolatban lépünk tovább.
Ha maradhatunk ezen a vonalon: mit tapasztal? Hogy vagyunk? Lát valamilyen tendenciát az évek során? Az alakulás irányát?
Azt hiszem, nem mondok semmi újat azzal, hogy a magyar társadalom nagy része elkeserítő mentális állapotban van. Kiégés, fásultság, túlhajszoltság, függőségek, hangulati betegségek, magány – minden második emberre igaz valamelyik. A tendencia pedig egyre romló. Sürgős és átfogó kormányzati intézkedésre lenne szükség, különben a most felnövekvő generációk a jelenleginél is rosszabb mentális és fizikai állapotban lépnek majd a munkaérőpiacra.
Projektmenedzserként is dolgozott, ráadásul abban is sikeres volt. Harmincéves korában vágott neki a pszichológiának. Mit gondol, segíti ma Önt az, hogy egykor menedzserként is tevékenykedett?
Feltétlen. Az üzleti élet egyrészt megtanított struktúrákban gondolkodni, higgadtan elemezni, tervezni. Ezek a képességek a terápiás munkát is nagyban segítik, hiszen még az egyéni terápiák során is a teljes kapcsolati rendszerrel dolgozunk.
Másrészt a korábbi tapasztalataim birtokában tisztában vagyok azzal, hogy a világ egy jelentős része nem a lelki kérdések körül forog. Ez a tudás időnként jó szolgálatot tesz, mert nem engedi, hogy végérvényesen elmerüljek a lélek mocsaras, fájdalmas világában.
Ha nagyon beszippant a traumák témája, és körülölel a sötétség, csak felidézek egy-két excel táblát, ami visszaránt a realitásba.
Tapasztalt valaha olyat, hogy félnek Öntől, tekintve, hogy az ember legérzékenyebb pontjával, a lélekkel foglalkozik?
Szerencsére nem vagyok félelemkeltő alkat, így elsősorban bizalmat, és szeretetet tapasztalok magam körül.
Tizenötéves volt, amikor a szüleivel disszidált Németországba, majd a rendszerváltás után visszajöttek. Mély nyomot hagyott ez a három év?
Kamaszéveimet töltöttem Németországban, azokat az éveket, amikor kialakul a felnőtt identitás, és társadalmi lénnyé érik az ember. Minden benyomás, ami ekkor éri az embert, jelentősen formálja a személyiségét. Én ebben a nagyon érzékeny és képlékeny időszakban számos ambivalens élményt éltem át.
Disszidensként, a nyelvet alig beszélő külföldiként sokszor idegennek és kívülállónak éreztem magam, miközben például az ulmi gimnáziumban olyan támogatást és elfogadást kaptam, olyan toleranciával találkoztam, mint soha korábban. A barátoktól, rokonoktól elszakadni, kikerülni egy kulturális közegből egyrészt fájdalmas magányosságérzetet hozott, miközben a négytagú kis családunk a kint töltött évek alatt nagyon mélyen összekovácsolódott.
Talán éppen ezeknek az egymással ellentétes érzéseknek a megélése segített abban, hogy ne legyek hajlamos szélsőségekben gondolkodni, hogy képes legyek különböző nézőpontokat is számításba venni, és ezeket egymást kiegészítő igazságokként kezelni.
„Szeretem az életemet, szeretem a múltamat is.”, így fogalmazott nemrég egy interjúban. Nehéz eljutni addig, amíg ezt ki tudja mondani az ember? Az Ön esetében hogy volt?
Mindannyiunk múltjában vannak veszteségek, fájdalmak, kudarcok. Az élet időnként zordabb arcát mutatja felénk. Amikor ez történik, azt fel kell dolgozni, a meghiúsult álmokat, életterveket, az elveszített kapcsolatokat el kell gyászolni. Ha ez megtörtént, akkor lassan eljuthatunk arra a pontra, amikor már nem csak elfogadjuk a múltunkat, de meglátjuk a veszteségeinkben rejlő erőt is. Észrevesszük, hogy miközben kínlódtunk, szenvedtünk, csodálatos módon többé is váltunk. Ezt hívják poszttraumás növekedésnek. Mert a traumák, fájdalmak, csalódások nem csak elvesznek tőlünk, de adni is tudnak, nem csak szegényebbek, de gazdagabbak is lehetünk általuk.
A WMN-en D. Tóth Krisztával közösen vezetnek podcastot, s ezekben mindig egy fontos, sokakat érintő témát járnak körül. Önnek is segítenek ezek a beszélgetések?
Régi vágyam valósult meg, amikor Kriszta megkeresett, hiszen már 2015-től a fiókomban lapultak egy ilyen jellegű műsor tervei. Nagyon örültem, hogy az ötleteink ilyen jól egymásra találtak. A Beszélnünk kell hatalmas népszerűsége pedig visszaigazolta, hogy jól ráéreztünk az igényekre. Azóta számos hasonló tematikájú műsor is elindult, ami szintén visszaigazolja kezdeményezésünk értékét. A műsorban én szakértőként veszek részt, így nem az a cél, hogy nekem segítsen, hanem hogy én tudjak fontos gondolatokat, ismereteket közvetíteni a hallgatók felé.
Min dolgozik most? Hogyan néz ki az Ön előtt álló időszak? Mire fókuszál leginkább?
Ez az évem is sok érdekes feladatot tartogat. 2023-ban alapítottam meg a Transzgenerációs Trauma Intézetet. Előadásokat, workshopokat szervezünk, elindultak kutatások is, művészeti projekteken dolgozunk. Mindeközben az Örökölt sors kiadásának jogait 11 különböző nyelven és régióra vették meg, a következő években számos országban jelenik meg az Egyesült Királyságtól Brazílián át Olaszországig. Ahogy az elmúlt időszakban, így ebben az évben sem lesznek üresjárataim.
Szabó Eszter / Fotó: Ajkai Dávid, Vajda István
