Ha már József Attila, az ő soraival kezdem: „elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, nem kartoték-adat.”, írja a Levegőt című versében. De vajon tényleg többet jelent a költészet napja egy „kötelező dátumnál”? És vajon kell, hogy többet jelentsen, vagy ez is csak egy kartoték adat?
Az iskolákban a szerintem túlzó tárgyi tudás elvárása kontraproduktív. Gond-e, ha valaki nem tudja, mikor van a költészet napja, ugyanakkor esténként könyvet vesz a kezébe? Vagy illik tudni a pontos dátumot is? Vagy ha már nem olvasunk esténként, legalább tudjuk a dátumot?
Persze, arra mindenképpen jó egy ilyen nap, hogy felhívjuk a figyelmet a költészet, a versek, az irodalom és egyáltalán az olvasás fontosságára, remek kezdeményezések vannak erre, ilyen például az, amikor az utcákat, a tereket ellepik a versek, mert mindenki kiragasztja az aktuális kedvencét a fára vagy a kerítésre.
De ha valaki egy kamerával nekiront az utca emberének, hogy feltegye neki a nagy kérdést: mikor van a költészet napja, és miért éppen akkor, nem biztos, hogy megjön a kedve, hogy utánanézzen és foglalkozzon a témával.
A vers egy rendkívül személyes műfaj, az olvasás aktusa pedig egy intim állapot, és éppen ennek érzékenysége miatt rendkívül figyelni kellene arra, hogyan tálaljuk és népszerűsítjük a verseket, s miként érjük el, hogy az emberek szívesebben nyissanak ki egy verseskötetet, mint egy Reels-videót.
Félreértés ne essék, nem a költészet napjával van a bajom, hiszen nincs is annál jobb, ha az utcákon sétálva megpillantom azt a sort, ami adott esetben nem csak térben, hanem lélekben is megtalál, de vajon rá kell-e kényszeríteni a fiatalokra a nyomást, ami e köré szerveződik? Mindennek magyarázatául szolgáljon egy kis történet, ami a néhány évvel ezelőtti költészet napján megesett velem, velünk:
- Érted?
Egy kissrácot sétáltatok (barátnőm megbízása), épphogy nyílik az elméje, kerek szemmel néz rám, miközben egy vers sorai közt görgetek.
- Érted?
Nyelvemen a viszont-kérdés, hogy mire is gondol pontosan, amikor hirtelen egy fiatal lány az utcán hozzánk lép, és az arcomba tolja mikrofonját:
- Tudja ön, hogy minek a napja van ma? Április 11.
- Persze, a költészet napja. József Attila születésnapja. Egyébként Márai Sándor is ezen a napon született, kereken 1900-ban.
Ez a válasz több volt, mint amit várt. Valószínűleg nem fér a „milyen gyökér is az utca embere” koncepcióba, merthogy sarkon fordul nyomban, rövidet biccent – ennyi.
A kissrác szeme még kerekebbé lesz, ismét kérdez?
- Minek a napja?
- A költészeté?
- Anyák napja?
- Nem. A költészeté. Anyáknak is van napja, a költészetnek is.
- Anya minden nap van.
Ezt már maga elé mondja, mint aki elgondolkodik, de valójában nem is mondja, csak mormolgatja, morzsolgatja a szavakat. Ahogyan én az ő gondolatát: miért is van annak napja, ami minden nap van? Az anyák napja talán nem is az anyás családoknak szól? Sokkal inkább az árváknak? Akiknek nincs anyjuk. Csakhogy azoknak meg sosincs anyjuk. Anyák napján se. Hogy is van ez? Április 11. a költészet árváinak napja? A ráébredés hajnala, hogy van olyan, hogy vers? Vagy a tisztelet napja? Merthogy a többi napon nincs a költészetnek tisztelete?
Hirtelen félbeszakít a kissrác, mégpedig ugyanazzal, amivel kezdte:
- Érted?
Leguggolok hozzá, rámosolygok, homlokon puszilom. S már tudom a választ.
- Nem. Nem értem.
