A meghirdetetthez képest új helyszínre, a Csermák helyett a Dohnányi Zeneművészeti (konzi) kisebb kamaratermébe tették át szervezők a koncertet, még jó, hogy Veszprém nem egy Chicago, tíz perc alatt átértem. És hogy nem Chicago, minden jazz-t érintő vetület tekintetében inkább fájdalmas, mint örömteli.
Rozsnyói Péter trió - Autumn Witch
A 70-es évek „nagykarcsis-egyetemes” pezsgő veszprémi jazz élete után mára szinte maroknyian (mintegy 80-an) vártuk az egyetlen jelentős helyi jazz-művész lemezbemutatóját.
Hogy nem egy jazz-klubiban, annak oka is profán, nincs Veszprémben Jazz Club.
Az Autumn Witch - Őszi Boszorkány - Rozsnyói Péter trió lemeze. Ahogyan a művész a lemez kis borítófüzetében vallja, a jazz tekintetében a trió számára a legtökéletesebb formátuma a zenei önkifejezésnek.
Amint bejöttek a zenészek apróbb malőr: elmegy az áram; pár perc tétova szünet adja meg az antré hangulatát; aztán belecsapnak.
A Dohnányi kamaraterme ad otthont a város jelenlegi legjobb zongorájának: Rozsnyói egy kiváló Yamaha billentyűzete fölé görnyed, sajátos, de mégis kissé Gould-i tartása, lefűrészelt lábú régi Beethoven zongoraszéke régi társa; a zongora ívében Orbán György, a hazai roma-bőgős szcéna egyik legjobbika, mellette Mohay András a dobok mögött; a trió két tagja tucatnyi más formáció oszlopa, vagy side-man-je is egyben.
Rozsnyói Péter
Úgy játszanak, ahogy a jazz, sőt maga a zene született: akusztikusan. Talán a bőgő volt egyedül egy kis erősítőre kapcsolva; minden más ahogyan „anno”. Ezt a zenészek imádják, ez a legjobb, ahogy mondják, a hangosítással csak a baj van mindig. A trió gyönyörűen szólt, de az arányai inkább csak a lassúbb tempóknál voltak tökéletesek, a húzósabb swingek és bebop-ok alatt a zongora nem volt olyan részletgazdag, mint a lassabb futamoknál; összességében persze messze jobb volt, mint bármi, az egyetemi aula kongó és lelketlen hodályában vagy a többnyire borzalmasan hangosított tucat koncerteken.
Orbán György
Kronologikusan jöttek a korong dalai, Rozsnyói saját szerzeményei, és a standard-ek. Cole Porter örökzöldje Rozsnyói keze alatt nekem jobban szól, mint eredetiben. Furcsa, hogy ez a zárkózott, alig szóló, mindig fázó, feketében járó, néha zavartnak tűnő és viselkedő fiatalember abban a pillanatban, ahogy a billentyűkhöz ér, hogy átváltozik, árad belőle és zenéjéből a harmónia, a nyugalom, és a – zenei tekintetben vett – szépség; az érzelmek széles tárháza.
Mohay András
Rozsnyói Péter számomra a lassú tempójú, a zongora számára elegendő teret biztosító kompozíciókban a legátütőbb. Lehet, hogy ez csupán az én ízlésem, de játéka, a standard-ek, leginkább más szerzők műveinek interpretálásakor tűnnek magasságokba röpítőnek, saját szerzeményeinek harmónia- és dallamvilága ettől kissé diszharmonikusabb. Az is kétségtelen, hogy a lemezen szereplő szerzeményeket évekkel ezelőtt írta, kíváncsi lennék, ma milyeneket írna?
A veszprémi születésű művész első lemezének veszprémi bemutatóján talán túlzásokba esően is introvertált, a koncerten egyetlen szava sincs, nem konferál, a zenész társait is szinte elfelejti bemutatni, s a ráadás vastapsában jut csupán eszébe.
A koncert egy ritka pillanat volt, nemzetközi szintű produkció egy kisvárosban, egy kis teremben.
Messze több, mint ami nap mint nap történik.
