Megjöttünk. Tizenkét órai utazás és munka után végre asztalhoz ültem, egy tányér meleg leves és egy pohár bor. Egyszerű vacsora, de ahol jártunk ott ez elképzelhetetlen luxus. Furcsa ezt leírni a XXI. század elején, de igaz. Az árvíz levonulta után lett igazán katasztrófa sújtotta terület Felsőzsolca.
Összedőlt házak, már sírni sem tudó tulajdonosokkal, felnyitott tetejű autók, amiknek sár van az utasterében, szőnyegek, és ruhák kiteregetve mindenütt. A tegnapi gátak, ma bűzlő homokzsákok csupán, a tegnapi vízszörnyeteg, ma vízátfolyás, mely szúnyoglárvák milliárdjait dajkálja és kész a fertőző miazmákat a védekezésben megfáradt emberekre zúdítani.
Egy asszony talicskában tol két üveg vizet, egy kenyeret, és némi lisztet. Vajon hány ember mai megélhetése ez? Vajon, ha nem hal éhen, és nem őrül bele a veszteségbe, ha nem viszi el a kitörni kész járvány, tud e még szeretettel nézni falujára, és a Sajóra, ami lassan kicsiny patakká szelídül?
Vajon, hol a polgármester? Hol vannak a közmunkások? Ki szervezi meg a kárenyhítést? Vajon ki tartja most a frontot, mikor én a levesemet eszem? - ezek a gondolatok kavarognak bennem, míg fáradt tagjaimat pihentetve soraimat írom.
Segítsenek!!!
Nem nekem. Nem a segélyszervezeteknek, hanem a bűzös létől szabadulni vágyó, víz és villany nélkül maradt embereknek. Az édesanyának, aki sírva köszönte meg a segély pelenkát, mert két napja már csak kétes tisztaságú rongyokba tudta becsavarni kisdedét. Gabinak az elcsigázott civilnek, aki polgármester, jegyző, és mindenki más nélkül is menti a falut.
Magunknak segítsünk, mert nem nézhetünk többé tükörbe ha veszni hagyjuk embertársaink.Önöknek nincs orrában a bűz, a tévé nem közvetíti az őrület határán lévő emberek tekintetét, és nem hallják az önfeladás határán lévő emberek keserű szavát. Ülnek a tévé előtt, kortyolják sörüket a közel 40 fokban, ebédelnek, vagy kirándulnak, akárcsak én...
... de közben bűzös lében fortyogó szúnyoglárvák milliárdjai készülnek megfosztani egészségüktől, életüktől azokat, akiknek már semmijük sem maradt...
