A felemelkedések és bukások szemtanúi – ezek vagyunk mi, sportújságírók. Nap mint nap szembesülünk azzal, hogyan teszik kockára a testi épségüket emberek, akik a céljaik, álmaik elérésért a tűréshatárukon táncolnak. A szerencsésebbek elérnek oda, ahová vágynak, míg mások a feledés szürke árnyékába merülnek. „Ha az a térdsérülés nem lett volna…” – ismerős a mondat?
A pálya szélén állva számtalanszor hallhattam az iménti szavakat büszke szülőktől, akik immár csak a gyermekeik álmaiért harcolnak. „Bennem minden megvolt ahhoz, hogy profivá válhassak, de a fiamnak sikerülni is fog”. Az ehhez hasonló megjegyzéseket általában csak egy biccentéssel, olykor egy félmosollyal szoktam nyugtázni. Sokkalta inkább érdekel, hogy a játéktéren mi zajlik le.
Az esetek többségében érdektelen, fakó foci, csillogó tekintetek helyett üres pillantások. A mosoly természetesen nem marad el anya és apa felé, de aki jártas a nonverbális kommunikáció világában, rögvest le tudja szűrni, hogy a gyermek boldogtalan. Ugyanakkor a szülők öröméért inkább csendben marad és elvégzi azt, amit szántak neki. Tévúton jár, aki ezt az irányt választja.
Mindig is tiszteltem azokat a felnőtt, cselekvőképes embereket, akik, mielőtt beíratnák utódaikat egy edzésre, felteszik számukra a kérdést: „kincsem, mit szeretnél sportolni?” Előfordulhat, hogy a csöppség csak azért akar úszásra járni, mert néhány barátja is az uszodában kezdi a napot. Azonban meggyőződésem, hogy egy boldog gyermekből sokkal hamarabb lesz világbajnok.
