A VeszprémFest visszatérő nézői tavaly már találkozhattak a fadóval: akkor Ana Moura szaggatta cafatokra a szívünket. Akkor így mutattam be a műfajt:
A portugál “fado” szó annyit tesz: sors; a műfajt melankolikus, szomorkás hangvétel határozza meg, melyben az énekes az ember által nem irányítható elemek, a szegénység, a szerelem fölött kesereg. Az énekest hagyományosan egy gitáros és egy portugál gitáros kíséri – ez utóbbi hangszer a gitárnál kerekebb formájú.
Ezt a formációt Mariza további zenészekkel egészítette ki, olyan rendhagyó, műfajidegen hangszerek is megjelentek, mint a harmonika vagy a dob. Az est legintimebb pillanatait azonban kétségkívül a hagyományos felállás hozta el: amikor az énekesnő leült a két gitárossal, egymással szemben, karnyújtásnyi távolságra, és egy ponton még a mikrofont is letette, hogy a hangja mindenféle hangosítás nélkül, a maga valójában és természetességében töltse meg a teret és jusson el minden egyes nézőjéhez. Mint mondta, a covid alatt jött rá, hogy szeretne sokkal elérhetőbbé válni, intimebbé tenni a koncertjeit, és bár nem tud mindegyikünkkel egyesével leülni, hogy elénekeljen egy dalt csak nekünk, számos gesztust tett, ami ebbe az irányba mutat. Hogy mást ne mondjak, egy szám erejéig lejött a színpadról, és az első sorban ülőktől szó szerint karnyújtásnyi távolságra öntötte ki a szívét dalba csomagolva.
A fado leggyakoribb témája a beteljesületlen szerelem, az elérhetetlen társ utáni vágyakozás és a sorsunk felett érzett keserűség. Ezt mégis olyan méltósággal fejezi ki, ami nem hasonlítható a monarchia korában kialakult sírva vigadós magyar könnyűzenéhez. Sokkal inkább rokon a korábbi népdalainkkal, amelyekben az énekest szerelem nélküli házasságra kényszerítik, és így búcsúznia kell a szeretőjétől. (“Régi babám, tedd az ágyat, tedd az ágyat a falig. Tied voltam, tied leszek halálig. Édesanyám volt az oka mindennek. Mért nem adott engem a szeretőmnek”).
A fado ezt az életérzést ragadja meg, amikor a szeretett és vágyott reménybeli társ ott áll előttünk, de valahogy mégis mindig éppen egy picivel távolabb van, mintsem hogy elérhetnénk. Mariza gesztusai hűen tükrözték az elérhetetlen utáni vágyakozást: ahogy kinyújtotta a karját, egy pillanattal később kiderült, hogy a semmi után nyúl, és a mozdulat szomorúan visszafordult, hogy önmagát ölelje át végül. Aztán tehetetlenül széttárta a karját: ilyen az élet, hát mit lehet tenni?
A csütörtök esti koncertet az eső miatt az Arénába helyezték, és bár a helyszín kétségkívül nem hozta azt a romantikus miliőt, amit a Historia kert teremtett volna, Marizát ez nem vetette vissza. Az alkalomra legutóbbi, 2020-ban megjelent Canta Amalia című albumáról állította össze a repertoár nagyját – bár korábbi lemezeiről is szemezgetett –, mely címében és dalaiban is a portugál fado legnagyobb alakját, Amália Rodriguest (1920-1999) idézi meg, aki világszerte ismertté tette a műfajt. Érdekes kapcsolódás, hogy Rodrigues halála indította el Mariza karrierjét: az énekesnőt felkérték, hogy egy emlékkoncerten adjon elő dalokat, és ez olyan jól sikerült, hogy barátai noszogatni kezdték: foglalkozzon komolyabban is a fadóval! Ez az ösztönzés vezetett első albumához, ami 2001-ben jelent meg.
A következő pedig már készül: Mariza elárulta, hogy éppen dolgozik a legújabb lemezen, így aki beleszeretett a műfajba, vagy imádja a portugál kultúrát, vagy egyszerűen csak reménytelenül szerelmes, az már fel is írhat egy tételt a karácsonyi kívánságlistára.
