Napjainkban sajnos egyre sűrűbben tapasztalom, hogy az udvariasság kezd kikopni a társadalomból. A kedvességgel, figyelmességgel olykor-olykor nem is tud mit kezdeni a másik fél, hiszen azt gondolja, az illető flörtölni próbál vele. Mégis vallom, hogy a társas kapcsolatok, a kommunikáció alapja a kölcsönös tisztelet. Sőt mi több az udvariassággal nemcsak másokat, hanem magunkat is illetjük.
Hiszen a viselkedésünk nem attól függ, hogy mások mit érdemelnek, hanem, hogy mely elvek mentén építjük az életünket, melyek azok a normák, amelyek nélkül nem lehetnénk önmagunk. Más kérdés, hogy a generációk változásával merőben más lett a felfogás is: régen a hölgyek számára természetes volt a segítségnyújtás, mára már olykor kikérik maguknak, ha „gyengébb nemnek vannak titulálva”.
Kérdezem én, miért nem tekintenek kiváltságként a „gyengeségükre”? A férfiakhoz – hangsúlyozom, valódi férfiakhoz – hozzátartozik az előzékenység, felsőbbrendűség helyett ösztönből cselekszenek. Nőkkel, idősebbekkel egyaránt, mindemellett pedagógiai jelleggel gyermekekkel is, bár utóbbit a mai világban szintén át kell gondolni, hiszen a kétségek és előítéletek csakugyan átfonják a hétköznapjainkat.
Ha ez a fajta tendencia folytatódik, meggyőződésem, hogy idővel a társas lény, az ember egyedül fog maradni. Hiába él majd mellette tízmilliárd azonos egyed, csupán az online térben fog létezni.
Addig viszont ne legyünk restek előre köszönni, megfogni az ajtót, átadni a helyünket és kimondani, hogy „köszönöm!”
