Ez azt jelzi, hogy a tánc egy ősi örökség, ami még azelőtt vált az életünk részévé, hogy az emberi faj szétszóródott volna és benépesítette volna a bolygót. A legkorábbi ránk maradt bizonyítékok a létezésére azok az indiai barlangrajzok, amelyben egymásba kapaszkodó, valamiféle körtáncot járó emberek láthatók – ezeket a rajzokat nagyjából tízezer évesre datálják a szakemberek.
Táncmulatságot ábrázoló rajz az indiai Bhimbetka barlangban. Fotó: Nagarjun Kandukuru / Wikipedia
A tánc azóta kísér minket, hogy először két lábra álltunk. Az idők során éppúgy jelen volt a falusi mindennapokban, ahogy a királyi udvarokban. Az évszázadok alatt művészetté vált, fejlődött, különböző változatai alakultak ki, de mindeközben nagyon is ösztönös maradt: figyeljük csak meg, ahogy a kisgyerekek, akik még járni sem tudnak, azonnal mozogni kezdenek, amint zenét hallanak! Sokan azonban lemondunk róla, miközben felnövünk – ahogy megannyi más, belülről fakadó, ösztönös, örömet okozó tevékenységről is, amelyeket gyerekként űztünk.
Pedig a tánc olyan, mint a ragasztó: és nem csak a társadalmunkat tartja egyben – hiszen ősidők óta része olyan közösségi alkalmaknak, mint a vallási szertartások vagy családi ünnepek –, hanem bizonyítottan pozitív hatással van az egyénre, a mentális egészségünkre is. Christopher Bergland a Psychology Today-ben publikált cikkében azt fejtegeti, hogy a tánc olyan agyterületeket kapcsol be, amelyek az érzelmek és emlékek feldolgozásában, minden személyközi kapcsolódásban, interakcióban, valamint önmagunk megértésében is szerepet játszanak.
Ez azt is jelenti, hogy a tánc nem csak abban a pillanatban fejti ki jótékony hatását, amikor éppen műveljük, hanem hosszabb távon megváltoztatja, ahogy gondolkozunk és kommunikálunk.
Fotó: Ardian Lumi on Unsplash
A Bergland által hivatkozott finn kutató, Hanna Poikonen azt írja:
A zenélést és mozgást vizsgáló kutatások azt mutatják, hogy a két ember agya azonos frekvenciára hangolódik. Az alacsony frekvenciájú agyhullámokban kimutatható, ahogy a résztvevők szinkronba kerülnek. Az agyak összehangolódása zavartalan együttműködést tesz lehetővé, és elengedhetetlen ahhoz, hogy harmonikus zenét és mozdulatokat hozzanak létre. A képesség, hogy ráhangolódjunk egymás agyhullámaira, létfontosságú az empatikus közösségek kialakulásához.
Poikonen szerint a tánc a Parkinson, a demencia vagy a depresszió kezelésében, a stressz és a szorongás oldásában is használható terápiás eszközként.
A tánc tehát bizonyítottan jobbá teheti az életünket – érdemes adni neki egy esélyt – különösen most, hiszen szombaton ünnepeljük a tánc világnapját, amivel az UNESCO a francia táncművész Jean-Georges Noverre (1727–1810), a modern balett megalkotójának születésnapjára emlékezik.
