Az igaz történetben egy közeli barátom a főszereplő és az ő tolmácsolásában hallottam az esetet, ami egy veszprémi vegyesbolt kasszájánál történt. Ugye, hogy nem éppen egy hollywoodi hőstörténet kliséje szerint kezdődik?
Barátom csupán egy üdítőért ment be, majd a kasszánál való sorban állás közben feltűnt neki egy körülbelül 9-10 éves kislány, aki a marketingszabályoknak tökéletesen megfelelő helyen, a pénztár mellett elhelyezett édességpult előtt állt egyedül, miközben számolgatta a markában lévő 10 és 20 forintos érméket.
Nem volt szükség olyan képességekre, mint az Esőembernek, egy átlagos felnőtt ránézésre is meg tudta mondani, hogy a kislány markában lévő összegből legfeljebb egy kifli jönne ki a bolt hátsó részében található pékáru pultból.
Akinek van gyermeke, vagy egyszerűen csak érzékenyebb a világ apró rezdüléseire tudja, hogy a gyermeki csalódottságnál mélyebb érzés nem igazán létezik. Barátom is így volt vele, ezért a másodperc törtrésze alatt megfogalmazódott benne, hogy kifizeti a kislánynak a csokoládét.
Igen ám, de ebben a pillanatban egyből beindultak a természetes szocializáció alatt elsajátított védekező mechanizmusok. Hogy mit értünk ezalatt? Gondoljunk csak bele, hogyan reagál a külvilág arra, ha egy felnőtt férfi egy ismeretlen kislányhoz azzal a mondattal fordul oda, hogy „gyere, megveszem neked ezt a csokit”? Jobb esetben csak gyanakvóan megjegyzik maguknak a boltosok, rosszabb esetben Facebook-poszt születik belőle, mint potenciális pedofil ragadozó a környéken.
Barátomat viszont nem hagyta nyugodni ez a gondolat sem, így cselhez folyamodott. Elővett egy kétszázforintost és azzal a kérdéssel szólította meg a kislányt, hogy nem ő hagyta-e el véletlenül az előbb? Gondolván, ezzel diszkréten, de hozzásegítve a kislányt a csokihoz. A válasz viszont némileg váratlan volt: „Nem, nem az enyém.” Pedig milyen könnyű lett volna mindenkinek, a morál az alig 10 éves gyermek részéről viszont felülírta ezt.
A barátom erre egy egyszerű mondattal reagálva csak annyit mondott: „Nem baj, neked adom.” – Azzal a kislány kezébe nyomta a pénzt, majd kifizette az üdítőjét és kiment a boltból. Az eladó a kasszából, aki tanúja volt az esetnek még annyit odasúgott barátomnak, hogy ez szép gesztus volt. Ő meglátta a társadalmi előítéleteken túl a valódi jószándékot.
Lehet, hogy valóban egy olyan világban élünk, ahol még egy jócselekedet végrehajtásához is trükközni kell, hogy annak felületes vetülete ne üssön vissza ránk, de kit érdekel mindez, ha a nap végén, ha más pozitívum nem is ért minket, valakivel jót tettünk!
