Alig pár hónapja robbant be a köztudatba az Open AI tech-vállalat által fejlesztett chatbot, a Chat GPT, ami már-már kísértetiesen képes lemodellezni az emberi beszélgetéseket, holott „csupán” egy mesterséges intelligenciáról van szó. Nemrég a Vehíren is olvasható volt egy vita, amit ezzel a géppel folytattunk. Ott kifejezetten az újságírás helyzetéről folyt a diskurzus.
És, hogy miért éppen arról? Azért, mert a mesterséges intelligenciák megjelenésével és már felhasználói szintű alkalmazásával néhány disztópiára hajlamos jövőkutató több tradicionális foglalkozás, többek közt az újságírás sírjának megásába kezdett. Pedig a Chat GPT egyértelműen fogalmazott, amikor a saját fenyegetéséről kérdeztük az újságírókra nézve – ezt egyébként ide kattintva el lehet olvasni – mégis a megjelenése valóban tartogathat még kiaknázatlan lehetőségeket a technológiai innovációban.
Ilyenkor mégis mit tehet az egyszerű újságíró, akinek lehet, hogy az algoritmusok milliárdjaival kell hamarosan felvennie a versenyt?
Leginkább semmit, csak végezni tovább a munkáját és nyitott szemmel járni. És, ha nyitott szemmel jár, akkor bizony belefuthat olyan tapasztalatokba, amelyek megerősítik, hogy ezt a hivatást mégsem tudja olyan könnyen elsodorni a mesterséges intelligencia.
Erre egy konkrét példát is lehet hozni, igaz, nem ma történt. 1977-ben David Frostnak, egy angol riporter és TV-s showmannek sikerült elérnie, hogy interjút készíthessen Richard Nixonnal, a pár évvel korábban a Watergate-ügybe belebukott amerikai elnökkel. Nixonnak ez volt az első komolyabb megjelenése a médiában a lemondása után és azt várta ettől a beszélgetéstől, hogy az amúgy a politikai témákban rutintalan Frostot lemossa majd a pályáról és ismét elnyeri az amerikaiak szimpátiáját, ezzel megnyitja a kaput a visszatéréséhez.
Az interjú tizenkét napig zajlott, közben minden fontosabb részletre kitértek a nixoni kormányzás kapcsán. Az ex-elnöknek pedig úgy látszott, hogy működik a stratégiája. Sikerült átvennie a beszélgetés irányítását, kidomborítani a pozitív részleteket és átugrani a kínosabb elemeket.
Viszont David Frost – akinek egyébként éppen hanyatló karrierje miatt sem volt mindegy, hogyan sikerül az interjú – mégsem engedte el teljesen az interjú gyeplőjét. Folyamatosan figyelte interjúalanyát, tanulta, idomult hozzá. Ezer oldalnyi háttéranyag volt a kezében, mégis Nixon rutinja sokáig úgy látszott, hogy elegendő ahhoz, hogy ezek csupán vaktöltények legyenek abban a küzdelemben, aminek a végén Frost ki akarta csikarni az őszinte vallomást a Watergate-ügyről az elnökből, ami addig nem történt meg.
Egy ilyen helyzetben pedig már nem elegendő, ha a riporter csupán algoritmusokból áll. Azt a pillanatot meg kell érezni, amikor egy jól irányzott keresztkérdéssel bezárja a riporter az összes kiskaput a félrebeszéléshez. A mesterséges intelligencia pedig egyet nem tud: megérezni ezt a pontot a beszélgetés során.
Nixon és Frost az interjú közben
David Frostnak ez sikerült, a Nixon pedig kimondta azt, amit addig még soha: „Igen, becsaptam az amerikai népet, s ennek terhét életem hátralevő részében cipelni fogom.”
Ez a vallomás pedig az elnök politikai karrierjének végét jelentette, ugyanakkor más megközelítésből feloldozta magát moralitás szempontjából.
Erről az interjúról, ami 45 milliós nézettségével azóta is az egyik legsikeresebb politikai műsor volt az USA-ban, 2008-ban egy film is készült Frost/Nixon címmel Ron Howard rendezésében, amit Oscarra is jelöltek. A két főszereplőt Frank Langella és Michael Sheen alakítja.
