Márti néninek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszonhat, hiányzik húsz tanuló – lassítsunk kicsit!
Gyermek fejjel szinte még fel sem fogjuk, hogy mit jelent számunkra életünk azon szakasza, amikor először lépünk be az iskola kapuján. Az évnyitón rögvest az első sorban találjuk magunkat, miközben előttünk tanáremberek szólalnak fel, véletlenül sem abban a stílusban, amit az óvodai dadusoktól, édesanyánktól megszokhattunk. Emlékszem, úgy éreztem magamat, mintha a Roxfortban lennék.
Már-már vártam, hogy a Teszlek Süveg majd beoszt egy házba is, de mint kiderült, azt már hónapokkal előtte „lejátszották” a szüleim. Ének-zenei tagozat… Kövér gyermek révén mondhatnám, tökéletesen passzolt is hozzám az irányvonal, igaz, mára már maximum a zuhany alatt, vagy épp mámortól ittas állapotomban csillogtatom meg mindazt, amit a Simonyiban tanultam.
Ami viszont ennél sokkal lényegesebb – és nyugodtan beszélhetek a társaim nevében is –, hogy emberség tekintetében mit kaptunk az iskolától, az akkori vezetőségtől, tanároktól. Olyan alapokat, amelyekre később stabilan építkezhettünk mind mentálisan, mind érzelmileg. Ahogy egykori tanárunk, Laci bácsi is mondta: „nem a középiskolára, az életre készítünk fel benneteket!”
Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a közösség, amelybe szánt a sors, páratlanul erősnek bizonyult. Nem mondom, hogy mindig, minden helyzetben makulátlanul történtek a dolgok, de visszagondolva, olyan emberekkel tölthettem életem egyik legfontosabb nyolc évét, akikért a mai napig tűzbe tenném a kezemet. Később ezt már nem tapasztalhattam meg.
Ahogy 2013-ban véget ért a történet, úgy kezdtünk el egymástól távolodni. Mondhatni, ez az élet rendje, az emberben mégis fel-fel villantak emlékek, egykori képek, más szóval, hogy hiányoznak a barátaink. A titkunk is valószínűleg ebben rejlett: nemcsak társai, családtagjai voltunk egymásnak. Akadtak emberek, akikkel megmaradt a kapcsolat, de egytől egyig mindenki elindult a saját útján.
Tíz évvel később, napjainkban egy kedves barátommal úgy döntöttünk, megpróbálunk osztálytalálkozót szervezni. Úgy voltunk vele, ha már jubileum, ismét összehozhatnánk a „bandát”, ha másért nem, feleleveníteni mindazt, amit az imént néhány szóban megpróbáltam átadni. Ekkor ütköztünk egy nem várt akadályba: hogyan találhatnánk olyan időpontot, ami mindenkinek megfelel?
Egy hónapnyi levelezés után beláttam, osztálytalálkozót nem érdemes szervezni. Baráti beszélgetést már annál inkább: igaz, mindössze hatan jelentünk meg, az este folyamán mégis úgy éreztük, nem hiányzik senki. Ha testben nem is, a szavak, az emlékek ölelésében velünk volt mindenki. Az is, aki influenzás lett, az is, aki épp a leánybúcsúját ünnepelte. Nevettünk együtt, sírtunk a másik vállán.
Néhány órára újra gyermeknek érezhettük magunkat.
