Ősz. Elérkeztek a fáradtabb időszakok. Még több erő kellene, hogy elvégezzük sorjázó, stresszes munkáinkat. A közelmúltban épp egy húzósabb nap előtt álltam, merthogy a fővárosba vezényelt a feladatom. Pest. A rosszabbik arca. Sűrű tömeg, nyomott közlekedés, zaklatott utcai rohanás.
Szerencsére nem mentem egyedül. Elkísért. Ő, akinek ugyan nem volt feladata, mégis elkísért. Az újjászületés reményében ugrottunk be egy kávéra. Hogy összeszedjük magunkat. Koffein és lendület. Hirtelen nem is tudtam, miféle kávét rendeljek, végül nem kellett ezen gondolkoznom. Ő rám pillantott, felmérte és látott. Látta, mire van szükségem. Arab kávé. Immár előttem az asztalon. Keleti, egykaros, apró fém kiöntő, öblös csésze, díszes tányérka. Mások török kávénak is mondják, merthogy nem átnyomott presszó, hanem áztatott. Leforrázott ízesítő szálakkal, amitől olyan darabos lesz, szinte harapni lehet. Csendben kezdtem kortyolgatni, és éreztem, magamhoz térek.
Az órámra pillantottam. Megállt az idő. Az óra járt, az idő állt. A bőrömön éreztem, hogy most megértek valamit. A kávé tette? Nem tudom. Megértettem a valaminek az értékét. A figyelemét. A figyelemét, amit most épp a kávé hordozott, míg az elkészítéstől eljutott az asztalomig. Apróságok. Kézműves odaadás a pultnál, a felszolgálás útja és módja, a kávé maga – évezredes kultúra. Apróságok? A kultúra nem lehet a múlt. Amennyiben él, a jelenben él. A figyelemben. Itt és most.
Sűrű tömeg, nyomott közlekedés, zaklatott utcai rohanás… Mit számít mindez? Hirtelen súlytalanná lett a napi kihívás. Kortyolgattam a kávét, és lehunytam a szemem. Szinte vakított a belátás. Nem, nem az számít, ami előtted, hanem az, aki mögötted áll.
A kávé erőt ad – de mihez is? Van a csésze, benne a forró fekete, annak az íze. A mozdulat és a kéz, ami készíti, nyújtja. Koffein, lendület. De a kezdet mégiscsak a figyelem. A tekintet. A szempár, aki lát téged. Ha ő veled, mit számít, ki ellened?
