Ahogy egy reggel elhaladtam a ház előtt, magára vonzotta a tekintetemet a vízzel teli PET-palack, ami hősiesen őrködött az autó előtt. Aztán pár lépéssel később felfedeztem egy újabb palackot a kocsi mögött is. Nyestriasztó, habár felmerül bennem a kérdés, vajon a nyestek tudnak-e róla, hogy hanyatt-homlok menekülniük kellene egy jól megtermett Szentkirályi vagy Mizse láttán. A városi legenda szerint amikor a nyest meglátja a tükörképét a vízben, ellenséges fajtársnak képzeli, és ijedtében elrohan. Vajon akik ebben hisznek, azok próbálták-e már valaha meglátni a tükörképüket egy PET-palackban, és ha próbálták, tényleg sikerült nekik? Más elméletek úgy tartják, hogy a vízen megcsillanó fény riasztja el az állatot, esetleg az, hogy feldöntik a flakont és az nagyot csattan, amikor eldől. Az emberek azt képzelik, hogy a nyest soha életében nem látott még pocsolyán megcsillanó fényt, vagy nem hallott még váratlan zajokat. És azt is elvárják az állattól, hogy kizárólag szemből közelítse meg az autót, ahol a flakon az útjába esik, semmiképp se oldalról, ahonnan nem láthatja az elriasztására szánt tárgyat.
Fotó: nlc.hu
Az persze nem újdonság, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodott tévképzetekben hiszünk az állatokkal kapcsolatban. A középkorból is számos ilyent ismerünk: hogy a kéményen megtelepedő gólya gyermekáldást jelent, a háztájon megjelenő bagoly viszont halált hoz, a medve pedig, ami máskor nevetve széttép egy ökröt, az álmából felkelve még az árnyékától is megriad. Hajlamosak vagyunk a középkor embereire babonás fajankóként tekinteni, csakhogy az emberi természet sokkal lassabban változik, mint ahogy a technológia fejlődik: ma sem vagyunk igazán bölcsebbek és józanabbak, mint öt-hatszáz évvel ezelőtt.
Egyébként a falusi élet gondolatával kacérkodó városiaknak azt tudom javasolni, hogy barátkozzanak meg a vadállatok jelenlétével. Itt élnek közöttünk. Lakik valahol az utcánk fölött húzódó erdősávban néhány őz, akik esténként egészen a kertünkig merészkedve legelésznek – szerencsére a kerítést éppoly szigorú telekhatárnak tekintik, ahogy mi is, és meg sem próbálják átugrani, noha könnyűszerrel megtehetnék. Megszokták az embert, az sem zavarja őket, ha pár tíz méterre tőlük tologatom az üvöltő fűnyírót. Néha át-átrohannak az úttesten, alaposan meglepve az idegen autósokat, akik nem számoltak efféle veszéllyel a település kellős közepén; késő esténként pedig, amikor már elül a forgalom és elcsendesedik az utca, kényelmes sétákat tesznek az útpadkán.
Radisics Milán számos fotót készített a kertjébe látogató Roxy rókáról, ezeket Instagram-oldalán (@milan.radisics) lehet megtekinteni
Állandó barátunk a róka is, akit szerintem nem a népmesei ravaszság, inkább a félelmeit is elnyomó kíváncsiság jellemez leginkább. Késő este hazaérve többször találkoztam vele, ahogy az út mellett ülve figyeli, mit csinálok. Nem riasztja meg, ha nyugodtan elindulok felé, habár a hirtelen mozdulatokat már nem szereti, egy alkalommal a macskánk alaposan meg is kergette. A rókák nem számítanak új vendégnek a településeken, mindig is keresték az ember közelségét – elsősorban azért, mert könnyű táplálékot biztosítottunk nekik. A régi időkben a baromfiudvarok röpképtelen szárnyasait sokkal könnyebben elejthették, mint azok vad rokonait, manapság pedig, amikor ijesztő mennyiségű ételt dobunk ki, a rókáknak még egyszerűbb dolguk van. Minek vesződnének a tyúkkal meg a kacsával, ha ott az ízletes pörköltmaradék meg a félig megrágott pizza, vagy bármi más, amit a kukában és a ház körül talál?
Visszatérve a nyestre, aminek elriasztására a vizespalackokat kihelyezték: bár sok lényt teremt a képzeletünk – mint a Balaton-felvidéken kolbászoló medve –, a nyest létezését megerősíthetem. Találkoztam vele néhány hónappal ezelőtt, amikor hajnalban érkeztem haza. Az út szélén állt megdermedve, káprázó szemmel kereste a veszélyforrást, miután elvakította a fényszóróm.
Menyét a Bestiarium Zircensesben
És ha már modern városi legendával kezdtem, és szóba hoztam a középkori hiedelmeket is, hadd idézzek a zirci apátság könyvtár gyűjteményében fellelt 15. századi állatos kódexből (bestiarium), amelynek néhány évvel ezelőtt megjelent hasonmás-kiadását talán még ma is be lehet szerezni az apátság ajándékboltjában. A középkori Bestiariumban ezt írják a menyétfélékről:
Kétféle, különböző méretű menyét van. Az egyik az erdőben, a másik a házak körül él. Vannak, akik szerint a menyét a fülén keresztül fogan, és a szájával szül, mások szerint fordítva. Azt mondják, hogy jártas a gyógyításban, így, ha kicsinye elpusztul és megtalálja, életre tudja kelteni őt. A menyét azokat jelképezi, akik ugyan szívesen hallgatják az isteni ige magjait, de a világi dolgok szeretete miatt elhanyagolják azt.
