Valósággal kifacsartuk az érzékszerveinket, olyan sokat látunk és hallunk manapság, hogy közben teljesen vakká váltunk a nagyvilágra. Az evolúció nem tud lépést tartani a technológia fejlődésével. Olyan sok az inger!
A villódzó reklámok, az ide-oda száguldó autók, az internet tiri-tarka színözöne mind feljebb és feljebb tolja az ingerküszöbünket, és ma már egy mozit sem tudunk élvezni, ha nincsenek benne hirtelen vágások, vad kameramozgások, egymásra licitáló számítógépes effektek. A szüleim korosztálya még boldogan váltott jegyet a Házibulira, hogy láthassa Sophie Marceau első csókját – egy lassan csordogáló románcot, aminek a tétje nem a világ, sőt az univerzum sorsa, csak egy francia kamaszlány első szerelme. Többségünk ma már a főcím alatt előkaparná a zsebéből a telefonját, hogy beizzítsa a Tiktokot: amíg lassan hömpölyög a film, addig is történjen valami!
De ugyanilyen szőnyegbombázásnak vetjük alá a hallásunkat is. Sokan már képtelenek elviselni a csendet, folyamatosan kell a háttérzaj: menjen a tévé, szóljon a Spotify – nagyon sokan félnek a csendtől, mert akkor egyedül maradnak a gondolataikkal, és a legkellemetlenebb ismerősük társaságát is szívesebben viselik el, mint a sajátjukét.
A biológia azonban le van maradva, az agyunk nem tud ennyi ingert feldolgozni, ezért alternatív megoldáshoz nyúl: megtanultunk szűrni, és csak az igazán fontos és igazán izgalmas információkat tudatosítjuk, a többi elkenődik a tudatalattinkban, mint a szúnyogok a szélvédőnkön, miközben hazafelé száguldunk az autópályán a Balatonról egy hosszú hétvége után.
Illusztráció: Beth MacDonald / Unsplash
Szóval megállok itt, az erdő kellős közepén, egy meredek domboldalon keresztülvezető ösvényen, lelassítom a légzésem, és végre figyelni kezdek arra, ami körülvesz. Az erdőben nincsenek túltelítő ingerek, de a szűrés itt is működik. Az agy még most is kattog, csévéli a belső monológ végetérhetetlen magnószalagját, és félredob mindent, ami kívülről érkezik.
Tudatosan kell figyelnem, hogy ne mulasszam el a természet sokszínűségét. Ameddig a szem ellát, medvehagyma borítja a talajt, a hosszúkás levelek már óriásira nőttek, szinte térdig érnek – ez persze csak illúzió, a kirándulók elkoptatták az utat, és így jó tíz centivel alacsonyabban állok, mint ahol a körülöttem elterülő fokhagymaillatú növényrengeteg gyökere a földbe kapaszkodik. A téli álmából ébredő erdőt valószínűtlenül élénkzöldre festik a frissen hajtott levelek – ez az árnyalat nem hasonlítható ahhoz a lomha sötétzöldhöz, amit nyár derekán kínál a szemnek a táj.
Hallom a madárcsicsergést, ahogy a fatörzsek nyikorogva állnak ellen a szél erős lökéseinek, ahogy az ágak össze-összeütköznek a magasban, és úgy csattognak, mintha kisgyerekek vívnának az apjuk faragta fakardokkal. Ezek a zajok az elmúlt fél órában is itt kergetőztek a levegőben, de amíg nem figyeltem rájuk, nem hallottam őket.
Egyetlen érzékünk van, amit az elmúlt száz évben nem terheltünk végletesen túl – sőt, éppen megvontuk tőle az ingereket: a tapintásunk. Leveleink és jegyzeteink virtuálisan léteznek, ki emlékszik már a papír érdes felületére?! Koptatjuk a billentyűzetet, tologatjuk a porszívót, bedobáljuk a ruháinkat a mosógépbe – nem töri fel tenyerünket a kapanyél, nem magunk készítjük a szerszámainkat, nem ismerjük az anyagot, nem emlékszünk rá, hogyan akad meg a véső egy csomóban a fában, hogyan csusszan ki kezeink közül a mosószappan. Mikor öleltél meg valakit utoljára? Milyen gyakran teszed meg?
Szokásom megérinteni a köveket, fákat, érezni a kérgük rücskösségét, használni azt az érzékemet, amit még nem koptattam el teljesen. Ilyenkor minden valóságosabbnak érződik.
Egyszer csak csilingelést hallok. Az útkígyón barna labrador kanyarog felém, nyakában csengettyű, mintha ő maga lenne a húsvéti bárányka. Három ember követi. A kutya odaszalad hozzám, én megsimogatom, ő hátrapillant gazdáira és visszaszalad eléjük. A turistáknak köszönök, azok barátságosan visszaköszönnek. Csak amikor elhaladok mellettük, akkor veszem észre egyikük kezében a fehér botot. Nem használja, csak cipeli magával, másik kezét könnyedén társa vállán pihenteti, magabiztos tempóban közlekednek. A szűk erdei ösvény hol jobbra, hol balra dől, miközben átszeli a meredek domboldalt. A poros talaj parkettája gyökerek és lehullott gallyak. Nyaktörő, bokaficamító akadálypálya, ha az ember nem látja, hova lép – ők mégis úgy suhannak, ha nincs ott az a céltalan fehér bot a kézben, soha nem merült volna fel bennem a gondolat, hogy természetjáró társam látássérült.
Igazából persze nincs min meglepődni. Épp erről beszéltem: az sem lát az orránál tovább, akinek a teste ezt engedné. Mindannyian többé-kevésbé vakok vagyunk a világra, a különbség talán csak az, hogy néhányan tudatában vannak ennek.
