„A tanáraim jó fejek voltak.” - Sokszor ezzel a jelzővel fejezik ki a középiskolát még belátható időn belül befejező fiatalok azt, hogy a több évnyi röpdolgozat, felelés és témazáró stresszfaktora ellenére szellemi és lelki szempontból is rendes környezetben töltötték iskolás időszakukat.
Ez a gondolatmenet a legtöbbször nem jut el addig, hogy a tanároknak a kötelező, ámde humánus számonkérések, vagy éppen a kisebb csínytevések fölötti szemhunyások mellett a jófejségük miben nyilvánult meg.
Pedig sok olyan tényező van, amit egy-egy szóval nem is lehet leírni, hiszen csak folyamatában értelmezhető mindez. És itt jön képbe a pedagógia nevelő jellege.
Ha valakire azt mondjuk, hogy nem csak tanár, hanem nevelő is, akkor valami sötét internátusi környezet képe juthat eszünkbe, pedig a nevelésnek sokkal fennköltebb jelentése van, főleg, ha a tanári pálya vonatkozásában nézzük.
Hiszen, amíg a szülő egy életen át neveli a gyermekét és megkérdőjelezhetetlen érzelmi kapcsolatban állnak, addig egy tanárnak csupán pár éve van arra, hogy a lexikális tudás mellett adott esetben értékeket, erkölcsi normákat is átadjon a gyermeknek, aki be is fogadja azt, mindezt úgy, hogy egy erős tekintélyelvű viszonyrendszer áll fenn köztük, amiben egyáltalán nem törvényszerű az érzelmi kapocs.
Nem lehet azoknak a tanároknak sem a számlájára írni, hogy rossz tanárok lennének, akik a pedagógusi pályában a tanítás mellett a nevelésre kevesebb energiát fordítanak. Ez lehet habitus, személyiség kérdése is.
Azt viszont nyugodtan beemelhetjük a „még jobb” tanárok ismérvei közé, ha arra is fordítanak energiát, hogy a tudás átadása mellett az értékek közvetítésére is energiát fordítanak. Ami egy sokkal felelősségteljesebb mutatvány és sokkal vékonyabb a jég is rajta.
Mielőtt azonban az egyetemes erkölcsi normák átadását várnánk el a tanároktól (nevelőktől), nem ez a legfontosabb. Ezt hagyjuk meg a szülők felelősségének.
Sokkal inkább van szerepük a következetesség kialakításában, a tettek és döntések súlyának felmérésében és jövőbeni hatásainak megértésében. Nem feltétlen attól lesz „jó fej” tanár valaki, ha lazán kezeli a számonkérést, ha nem lehet nála 1-est kapni, ha nem emeli meg a hangját az osztályteremben.
A jó tanár biztonságot és határozottságot sugall a gyereknek, egy egyértelmű keretrendszert ad, amiben már a gyerek döntése, hogy hogyan mozog. Csinálhatja jól is, rosszul is, de a jó tanár nem fogja hagyni, hogy kiessen ebből a rendszerből.
Sipos László, a Padányi Gimnázium hittantanára pontosan ilyen volt. Nem a mai értelemben vett „jó fej” tanár, az ő „jófejsége” sokkal magasabb szinten volt azáltal, hogy nem félt a nevelő szerepétől sem. Ez a felismerés viszont lehet, hogy sok diákjánál csak évekkel az érettségi után kristályosodott ki.
Isten nyugosztalja Sipos tanár urat.
