2021. november 30.
//
András, Andor névnap

Ha már visszatérés, akkor üssön rendesen!

Aki lemaradt a tavalyi Arénás Jazz+Az koncertről, most a VeszprémFesten pótolhatta az élményt, és jól is tette, mert előre láthatólag hosszú ideig megint nem láthatjuk a formációt. Egy húsz évvel ezelőtt feloszlott, mégis rendkívül „mai” együttes koncertjén jártunk…

Mielőtt a veszprémi História-kerthez érnénk, ahol az izgatott tömeg már a repertoárt tippelgeti, és felszabadultan nyüzsög a nagy bezártság után; induljunk mégis az együttes rövid történetétől! A Jazz+Az megalakulásának oka lényegében az volt, hogy zenét kellett írni az 1997-es – nagy sikerű – A miniszter félrelép című, valamint az 1999-ben bemutatott Kalózok című magyar filmeknek, ahol Geszti Péter a szövegért, míg Dés László a zenéért felelt. De, mint minden jó együttesbe, ide is kellett három énekesnő, így vokalistának felkérték Kozma Orsolyát, Váczi Esztert és Behumi Dórit, akik ekkor még nem is voltak igazán ismertek. Összesen mindössze két albumot adtak ki, amikor 2000-ben egy búcsúkoncertet követően feloszlottak.

A feloszlás kapcsán Geszti Péter egy kétévvel ezelőtti interjúban mesélt, mely beszélgetés éppen azért jött létre, mert a Jazz+Az húsz év után ismét összeállt egy nagykoncertre, akkor az Arénát töltötte meg. A formáció arca, Geszti Péter ekkor így fogalmazott a Ridikülnek:

"Ez nem egy közös döntés volt, hanem inkább az enyém és Dés Lacié. A Jazz+Az egy luxustermék volt egy olyan korszakban, amikor a magyar könnyűzenében nagyon sok színvonalon aluli popzenei produkció készült. Ezt a zenekart működtetni és fenntartani sokkal több munka volt, mint hittem. A marketing része már elvette a figyelmemet, és nem arra koncentráltam, amit igazán szerettem, vagyis a zenélést. A másik probléma az volt, hogy három generáció dolgozott együtt: a lányok, Dés Laci és én. Ez nem volt olyan egyszerű a hétköznapokban, más tempó, más ízlés, egyre gyakoribb lett a feszültség. Annak ellenére, hogy mindenki nagyon profi volt, és nagyon akarta ezt, mégis voltak nehéz pillanatok. Aztán egyszer csak eljutottunk egy olyan pontra Déssel, hogy ha ez továbbra is így marad, akkor félő, hogy egy komolyabb összeveszés lesz belőle. Ezt szerettük volna megelőzni. A lányok ennek – ha úgy tetszik – az áldozatai lettek, és nem nagyon volt más választásuk."

Számos kritika markánsan fogalmazta meg véleményét arról, hogy a zenekar újra összeállt, hiszen sokak szerint nem szól ez másról, mint arról, hogy Geszti a kilencvenes évekről nosztalgiázik.

Többek között ezen kritikai hangnem miatt lettem kíváncsi, hogyan hat ma Geszti zenéje például arra, akit nem tud visszarepíteni a kilencvenes évek valódi hangulatába, hiszen adott esetben a kilencvenes évek után, vagy akkor született. Meglepetésemre a koncerthely nem csupán Geszti Péter kortársaival volt tömve, de megérkezett az új generáció is, és úgy tűnik, behúzta őket az a fajta könnyűzene, ami lényegében a jazzre, a rappre, és a popra épül.

A História-kert izgatott pulzálása már a koncert előtt megalapozta a hangulatot. Ez persze nem Gesztiékről szól, de épp egy ilyen „száműzetésben” töltött időszak után értékeli igazán az ember, amikor a mosdóra várakozva nem lökik fel, amikor a tömegbe érve utat hagynak neki, kedvesen összenéznek vele, és az egész közönség összekacsint…

És akkor az együttes is megszerzi az első jó pontot, méghozzá azzal, hogy nem késleltet, időben – pontban kilenckor – megkezdi a koncertet. Látványos ruhák, Geszti részéről kis meghatottság, amiért ilyen sokan eljöttek… A dalokra tűpontosan készen állt már minden mozdulat, szinte kottából „olvasták” a koreográfiát, igazi show-hangulat, érzi az ember, hogy mennyi munka, készülés van a spontánnak (csak) tűnő, mégis csípőből jövő lépéseknek, összenézéseknek.

Az első katarzis élmény – számomra – Behumi Dóri fuvolaszólója volt, de nem hinném, hogy ezzel egyedül lennék, talán a közönség is ezt díjazta legjobban.

Később megható, magasztos éneklések, régi sztorik, emberi sorsok – összepakolt bőröndök – története mélyíti a műsort, miközben kellően jó dramaturgiai érzékkel nyerik vissza a közönség pörgős, már nem könnyes arcát.

És amikor már azt gondolnánk, semmi extra dolog nem történhet, már csak Geszti lépéseivel kell felvennünk a jól megformált ritmust, akkor bejön Dés László egy szaxofonnal, és „csak” játszik rajta. A közönség tombol, és amikor a dalnak vége, szépen komótosan, természetes szerénységgel kiballag a színpadról, később is úgy kellett marasztalni…

Geszti nem rejtette el standup-os arcát sem, humor, kis politikai utalásokkal fűszerezve, számomra kérdés, hogy kell-e, illik-e, a közönség mindenesetre értékelte. A koncert vége felé közeledve fogalmazódott meg bennem egy gondolat a rendről. A rend az, amit akkor vesz észre és értékel az ember, amikor rendetlenség van. Hiszen a rend egy már-már magától értetődő dolog. Ilyen volt a koncert fényvilága is, melynek kreatív és nagyon kitalált arcára a sötétek „emlékeztettek”. 

A közönség hálás a show-ért, ezért jár a ráadás, majd végül a feltöltődött tömeg, elégedetten – rímes gondolatoktól cikázva – hazacsörömpöl…

Képek
Szabó Eszter
Domján Attila