Kun Béla akkoriban még becsületes névnek számított, mielőtt még összetévesztenénk azzal a bizonyos Kun Béla külügyi népbiztossal, a "dicsőséges" 133 napig tartó vörös terror véreskezű diktátorával. Kun hadnagy legénykorában, 18 évesen a félelmet nem ismerve a Honvédsereg tisztjeként halált megvető bátorsággal védte a magyar szabadságot a császár csatlósaitól, de mára már sajnos csak egy apró sírfelirat őrzi a hős szabadságharcos emlékét.
A világosi fegyverletétel és a Komáromi erőd feladása után Ferenc József osztrák császár, a korábban megmutatkozott beteges vérvágya miatt sokak által csak "bresciai hiénaként" emlegetett Julius Haynaut bízta meg a szabadságharc brutális megtorlásával. 1849. október 6. örökké fájdalmas sebet égetett a magyar történelem szívébe. Az aradi 13 vértanú, a kivégzett Batthyány Lajos, az ország első miniszterelnöke, a többi meggyilkolt, börtönbe zárt szabadságharcos mellett tízezreket soroztak be a Császári hadseregbe, hogy ezzel is megalázhassák a hazafi felkelőket. Embertelen körülmények között kellett szolgálniuk, főleg Észak-Itáliában, de a birodalom más tartományaiban is. A tiszteket is közlegénysorban vették állományba, és természetesen a szadista császári strázsamestereket sem nagyon kellett bíztatni, hogy rajtuk éljék ki frusztrációikat.
Julius Haynaut
A besorozott tisztek közül az egyik a fent említett veszprémi ifjú, Kun Béla volt. Két bátyja és öccse szintén a haza fegyveres szolgálatát választotta, s csak kishúga maradt a családi otthonban.
1848 szilveszterén a vérmes, de nem túl ügyes hadvezér, Perczel Mór a saját nevét viselő városka előtt csatázni hívta ki a az ő csapatait üldöző császári hadakat. Ez nem volt ésszerű döntés az ötszörös túlerővel szemben, ráadásul – ahogyan Jókai írja – Perczelnek megjósolták, hogy a saját nevét viselő helységektől óvakodjon.
A magyar sereg vereséget is szenvedett, s az áttörés kihasználására Jellasic horvát bán két vértesezredet küldött előre. Ekkor minden veszni látszott, és a magyar sereget szinte teljes egészében fogságba ejtették. Néhány huszárszázad azonban felsorakozott az ellenlökésre, de közülük is vagy három megfutamodott, látva a vértesek rendezett acélfalát közeledni. Ekkor a mi délceg Kun hadnagyunk rászólt a legényekre, hogy neki kell menni a vasas németeknek. „Márpedig mi ezzel a csapattal meg nem mérkőzhetünk” - vágta rá fejét csóválva egy vén huszár.
Kun Béla
Kun Béla, miután pisztolyát a tétovázó huszárjai közé sütötte, csak annyit mondott bátran: „No, majd én megmutatom, hogy kell meghalni!” Ezzel egy szem maga nekiugratta a lovát. A vértesek élén nyargaló gróf Rudolf Schaffgotsch százados gonoszan nevetve látta szinte gyerekszámba menő ellenfelét rohanni felé. Azonban Kun hadnagy Gúnár nevű paripája, gazdája elszántságát érezve, és nevéhez méltó méreggel belemart a vértesek századosának lovába. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy Kun hadnagy szablyája sisakkal együtt hasítsa ketté a vérteskapitány fejét. Elszörnyedve ugrattak oda a vértesek bosszút venni, s döfték-vágták a magyar gyereket, ahogyan csak tudták. A gyermek és lova száz kardcsapás alatt esett össze egy halommá, s testén még az egész ezred is végigrohant.
A lelkesítő példát látva a huszárok is szakaszonként nekiugrattak a vasas németeknek. Sajnos nem csak Kun Béla kapott a labanctól, hanem a többiek is. Többek között Báró Laffarte huszárszázadost is vagy 14 kardvágással sebesítették meg, illetve Wappler Ágoston huszárszázados is súlyos sérüléseket szenvedett el. Végül a huszárok visszavonultak, a honvédsereg azonban megmenekült, bár a másik két vértesezred még nagy veszteségeket okozott a magyaroknak.
Az Alsóvárosi temetőben az IKSZ veszprémi szervezete nevében Halmay Gábor, elnök és Balogh Dénes, alelnök helyezett el koszorút Kun Béla sírjánál
Ezután felmerülhet a kérdés, hogy mi történhetett főhősünkkel? Eötvös Károly szerint Schaffgotsch gróf szolgája talált rá először, s így kiáltott: „Ez a kutya ölte meg az én uramat!” Ekkor előrántotta pisztolyát, és belé is lőtt. Később előző esti szállásadói, egy derék móri sváb házaspár indult megkeresésére, mivel a visszatérő katonák közt nem látták a legényt. Ezt követően a csatatérre kimenve már félig megfagyva talált rá a többi holttest között, vélhetően ennek köszönhető, hogy nem vérzett el. Más forrás szerint Kun súlyosan sebesülten fogságba esett. Annyi bizonyos, hogy végül felépült, és ereje teljében tovább szolgálta hazáját, egészen a világosi fegyverletételig. Kényszersorozottként került Itália földjére, az ottani Habsburg-birtokokra, s a szolgálati ideje befejeztével nem tért haza, hanem beállt az olasz hazafiak oldalára, a Giuseppe Garibaldi vezette "marsalai ezer" nevet viselő alakulatba, majd az olasz szabadságért küzdő magyar légió huszár-egységeit szervezte meg. Végül 1862-ben térhetett haza, s első útja a vén svábhoz vezetett, de még a sírját se találta. Fiatalon, 1874. április 16-án lépett az örök csatamezőkre. Az általa levágott Schaffgotsch grófnak pompás síremléke ma is a móri temetőben magasodik, vele ellentétben, Kun Béla emlékére és hősies bajtársaira alig emlékszik a magyarság.
Igaz, rajtuk kívül számottevő magyar példalép és vértanú is akad bőven több, mint 1000 éves történelmünkben, a Pozsonyi csatától kezdve, Mohácson át, ’56 Budapestjéig, akiktől szintén sokat tanulhatunk emberségről, becsületről és bátorságról.
Dr. Máthé Áron történész Mozgástérblog.hu-n megjelent írása nyomán a cikket Balogh Dénes, az IKSZ veszprémi szervezetének alelnöke írta
