A mások élete (2006)
Bár a diktatúra időszaka természetesen embertelen volt, a besúgórendszer bizonyos szempontból ma izgalmas téma is a művészetnek. Nem csoda, hogy a 2007-ben elsőfilmesnek számító Florian Henckel von Donnersmarck el is hozta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. A történet szerint 1984-ben járunk, a helyszín az NDK, ahol a vakbuzgó, rendszerhez hű Gerd Wiesler Stasi-ügynököt azzal bízzák meg, hogy kémkedjen Georg Dreymann színházi író után, akit nyugati szimpatizánsnak tartanak. Wiesler hamar rájön, hogy Bruno Hempf kulturális miniszter megbízására kell megfigyelni az írót, a férfi ugyanis vonzódik Dreymann barátnőjéhez, riválisát pedig el akarja tüntetni az útból. Wiesler viszont egyre jobban megkedveli az írót, rádöbben saját élete kisszerűségére, így elkezd hamis jelentéseket leadni az egyébként rendszerhez hű, bár kritikus Dreymannról, végül az életét is megmentve. A mások élete nemcsak izgalmas, de megható alkotás is arról, hogy a diktatúra kiszolgálói között is voltak, akik emberek tudtak maradni, vagy azzá válni.
Szerelem (1971)
Középiskolai irodalom órákról még ismerősek lehetnek Déry Tibor Szerelem és Két asszony című novellái, melyeket összemosva Makk Károly készített filmet arról, milyen érzés volt várni, folyton csak várni az 56-os tisztogatások után, miközben az sem biztos, hogy a másik még él. Luca elszántan várja haza férjét, Jánost, akit politikai elítéltként zártak börtönbe, közben lelkiismeretesen gondozza anyósát, fenntartva a normalitás látszatát. Az idős, ágyhoz kötött asszonnyal elhiteti, hogy fia Amerikában forgat filmet, ám hamarosan hazatér. Kölcsönösen tartják egymásban a reményt, miközben a férfi váratlanul valóban amnesztiát kap. A Szerelem egyszerre csodás példázata a kitartásnak, az ábrándokból építkezésnek és annak, milyen visszatérni a világba, amely már soha nem lesz olyan, mint előtte.
Megáll az idő (1982)
„Jó, hát akkor itt fogunk élni.” Ez a szállóige valószínűleg még azoknak is megvan, akik nem látták Gothár kultuszfilmjét, akik pedig igen, azok pedig rögtön sorolják is tovább az elhíresült mondatokat. A Megáll az idő talán azért is lett egy generáció kedvelt alkotása, mert egyszerre hozza vissza a Hair lázadó fiataljainak attitűdjét és ad egy jó nagy tockost, hogy „ugyan már gyerekek, hitegethetjük magunkat, hogy minden szép és jó, de valójában bele vagyunk ragadva a posványba”. Bár a film még a 80-as elején készült, a Köves család életén keresztül remekül mutatja be azt a hangulatot, ami a széteső Kádár-rendszert, a puha diktatúra időszakát jellemezte: a fiatalok már Elvisszel lázadnak, félig szivárog be a nyugat hatása, de ez még mindig az a sivár, reménytelenül megrekedt világ, ahol a felnőtteket csak a félelem meg a hazugságok tartják össze, és a kamaszok valójában a semmibe futnak.
Angi Vera (1978)
Ha a Megáll az idő a puha diktatúra időszakát mutatja be, az Angi Vera még az épp csak formálódó, de egyre durvábban jelenlévő kommunista diktatúrát. Angi Vera fiatal segédápolónő egy kórházban, még a Rákosi-érában, és a véleményét nem rejti véka alá: őszintén elmondja, mennyire áldatlan állapotok között kell dolgozniuk. Meg is kapja a jussát: irány az átnevelőtáborba, vagyis a pártiskolába, ahol rendesen átmossák az agyát. Megtanítják, hogyan legyen spicli, aki szemrebbenés nélkül jelenti fel azokat, akiknek a véleménye eltér a pártétól – akár a saját szerelmét is. Az Angi Vera keserű, de tűpontos ábrázolása annak, hogyan áldozott fel mindent és mindenkit a kommunista ideológia, amennyiben az nem volt hozzá 120%-ban lojális.
Hidegháború (2018)
Az Oscar-díjas Pawel Pawlikowski műve a felszínen csupán keserű szerelmes film két emberről, amely alig érinti a politika világát, de éppen a finom utalások mutatják meg, hogy olykor nem vihar, hanem az azt megelőző csend a legveszélyesebb. Wiktor elismert zeneszerző és koreográfus, aki a II. világháború után Lengyelország kis falvait járja hagyományőrző énekesek és táncosok után kutatva, hogy egy folklór társulatot hozzon létre barátjával együtt. Ekkor találkozik a fiatal lánnyal, Zulával, és rögtön szenvedélyes szerelem alakul ki közöttük. Amikor azonban a meglepően sikeres műsort Sztálin dicsőítésére akarja felhasználni a hatalom, Wiktor úgy dönt, nem hajlandó feladni alkotói szabadságát: megszökik az országból, Zula viszont fél, így nem tart vele. A két szerelmes később végül újra és újra találkozik és egymásra talál, de a rendszer, a honvágy, a munkatábor folyamatosan ellehetetleníti, hogy igazán boldogok legyenek.
